Liturgia
Liturgia (gör.-lat.), a legtágabb értelemben magában foglalja a Krisztustól rendelt s az egyház által áthagyományozott s kifejlesztett szent formákat (szavakat, cselekvényeket és jeleket), melyek által a papnak mint Krisztus helyettesének és az egyház szolgájának közvetítése által Istennek az őt megillető tisztelet, az embernek pedig az isteni kegyelem adatik; Istennek az emberekhez való leereszkedése és az embereknek az Isten iránt való odaadása; az embereknek Istennel való kiengesztelése, az Isten és ember közt való összeköttetés eszközöltetik és külsőleg szem elé állíttatik. Szűkebb és kiválóbb értelemben a L. alatt kizárólag a szent misét értették, minthogy ebben majdnem az összes nyilvános istentisztelet összpontosult. L.-knak neveztetnek továbbá a különféle formulák, melyek szerint a szorosabb értelemben vett L., a szent miseáldozat szolgáltatik, s e tekintetben a L.-k keletiekre s nyugatiakra oszlanak. A keleti-L. főbb ágait alkotják: 1. A jeruzsálemi egyház, vagyis szt. Jakab apostol L.-ja, valószinüleg görög nyelven. Ez a legismeretesebb keleti liturgiáknak alapja, és a régi egyházban általánosan szokásos felosztás szerint az avatatlanok és a hivők L.-járaoszlik. Az apostoli konstituciókban foglalt és római szt. Kelemennek tulajdonított L., az ős keresztény L., mely lényegében az apostoloktól származik és csekély eltéréssel az első századokban egyedül használtatott, a többi L. mind ebből fejlődött. 2. Az alexandriai egyház L.-ja, mely szt. Márknak tulajdoníttatik s igy is neveztetik, görög nyelven. Ezzel a koptok és abissziniaiak L.-ja van kapcsolatban. 3. A konstantinápolyi egyháznak két L.-ja van, melyek fölváltva használtatnak, t. i. szt. Vazul és Aranyszáju szt. János L.-i; ez utóbbi rövidebb, mint az előbbi s leggyakrabban használtatik. Mindkettő igen hasonlít szt. Jakabéhoz. A konstantinápolyi L. Cirill és Method által ó-szláv nyelvre lefordítva, Pannoniába és Morvaországba, később Bolgárországba és Szerbiába, végre sokféleképen megváltoztatva, Oroszországba hozatott be. Az örmények L.-ja ó-örmény nyelven a IV. sz.-ban a görögből keletkezett. A nyugatiakhoz tartoznak 1. a római L., melyet, főrészeit illetőleg, már I. Ince pápa szt. Péter apostol koráig visz föl. Ennek legrégibb irott emlékei három sacramentariumban foglaltatnak: a) Sacramentarium Leonianum, b) Sacramentarium Gelasianum és c) a Sacramentarium Gregorianum, igy neveztetve I. Gergelytől (590-604), ki életirójának, János szerpapnak, tanusága szerint a Gelas-féle sacramentarium új kiadását eszközölte, abból többet elhagyott, másokat hozzáadott, némit változtatott, és az egész L.-t, amely addig 3 részből állott, egybe szorította össze. 2. A milanói egyház L.-ja, mely ambrosiana-nak is neveztetik; ezen egyház első püspökétől, Anatholontól, szt. Barnabás egyik tanítványától ered, de jelenlegi alakját szt. Ambrustól nyerte. 3. A mozarab L., spanyol-gót, Izidor-féle s toledóinak is mondatik. 4. A gallikán egyház is a kereszténység behozatalától fogva különös, a keletihez hasonló L.-val birt, mely azonban már régen Pipin s Nagy Károly óta kiment a szokásból. 5. Az Alemanni L. Kétségbelen, hogy a legrégibb időben Felső-Németországban a Gelas-féle sacramentarium, Alsó-Németországban a római ritus, Felső- és Alsó-Pannoniában pedig szt. Ambrus L.-ja volt használatban. Afrikában szintén külön L. volt használatban, az afrikai L. Az említett nyugati L.-k helyébe a XVI. sz.-ban az V. Pius által 1750. rendelt római missale lépett.
