Kőnyomás
Kőnyomás (litográfia), rajzoknak kémiai krétával, tintával v. véséssel valamely kőlapon való olyatén megrögzítése, hogy róluk megfelelő festékezés után lenyomat nyeressék. Lényegére nézve a K. a réz- és fametszés között foglal helyet. Mert mig az elsőnél homoru, a másodiknál domboru rajzu dolgot nyomunk, a K.-nál a rajz se nem homoru, sem nem domboru, hanem (kivéve a karcoló v. véső eljárást) magán a kőlap síkján fekszik. A K. alapelve a viz és olaj nem keveredhetőségén nyugszik. Ha valamely követ, amely viz és olaj felszivatására egyaránt alkalmas, bizonyos helyein olajjal itatunk, ugy a kő e helyeken nem vesz föl későbben vizet, hanem legföljebb csak még több olajat; épp ugy a kő vizzel itatott részei csak vizet vesznek föl. Az u. n. litográfiai kő porózus mészpala. Legjobbak a solenhofenieket (Bajorország) tartják; használható köveket nyernek még Észak-Amerikában, Francia-, Olasz-, Porosz- és Oroszországban. A köveket 5-10 cm. vastag lapokra vágják s homokkővel simára csiszolják. Minél egyformább az összetétele, annál jobb. A már használt kövek újbóli csiszolás után ismét használhatók. A litográfiai kréta szappanszerü, masztixszal, terpentinnel és krétával kevet anyag. Gyakran litográfiai tintát használnak helyette; ennek ugyanaz az összetétele, csakhogy folyós állapotban. A K.-nál negativ képet rajzolnak a kőre s a kő többi részét vizzel itatják, minek következtében később csupán csak ama részek veszik föl a festéket, amelyek viztől mentesek. Hogy a követ tisztítsák s a fehéren maradandó részeket tökéletesen biztosítsák a festékeződéstől, salétromsavval maratják s azután gummival bekenik. A salétromsavval való maratás folytán tisztul a kő, könyebbé válik a gummizás s még a krétának vagy tintának bomlófélben maradását is elősegíti, miáltal az könnyebben veszi föl a festéket. A gummizással azt érik el, hogy a festék csupán a rajz vonalaira tapad.
A kőre rajzoláshoz leginkább a litográfiai krétát szokták használni. Ez a kövön olyanformán tünik föl, mintha festve volna s puhán marad. Hogy a rajz vonalai ne legyenek elmosódók, a kő felületét érdessé teszik; ez által a kép egyszersmind pontozottnak fog látszani. A rajznak tollal való rajzolása a kőre litográfiai tintával történik. A tollrajzzal való nyomás hasonlít a rézkarcról valóhoz, a sűrübben álló vonalak azonban nem nyomódnak olyan tisztán, mint emennél. A nyomásra való előkészítés különben éppen ugy történik itt is, mint a krétarajznál. Különbözik ezektől a rajznak a kőre való karcolásával követett eljárás, amely nagyjában hasonlít a rézmetszésnél követetthez. A követ, melynek tökéletesen simának kell lennie, foszforsav és gummi keverékével maratják, hogy az a festéket ne vehesse föl. Ezután aszfalt, masztix és fehér viasz oldatából álló keveréket kennek reá, amelybe, ha megszáradt, acél karcolótűvel rajzolják a képet, még pedig olyan mélyen, hogy a vonalak helyén ne maradjon semmi a reákent anyagokból. A folytatólagos maratás választóvizzel történik. Hasonlít ehhez a véső eljárás, csakhogy ennél nem maratnak, hanem a fenyőkoromból és vizben oldott gummiból álló fedőrétegbe vésik karcolótűvel v. mélyebb helyeken vésővel a rajzot. Az ilyenformán kivésett helyeket ezután olajjal itatják, hogy később csak ezek a helyek festékeződjenek, a fedőréteget pedig lemossák. A litográfiai magasnyomás ma már szokatlan utánzása a fametszet-nyomásnak. A rajz világosan maradandó helyeit kimaratják, ugy hogy csak a rajz magasabb vonalai emelkednek ki s ez által a könyvnyomó sajtón is nyomhatók. Az újabb kőnyomói eljárás abban áll, hogy az egész követ bekenik litográfiai tussal, a képet erre reárajzolják s a világosan maradandó részeket karcoló tűvel kikarcolják. A magas-nyomást tipolitográfiának is nevezik. Ide tartozik még az az eljárás is, midőn a könyvnyomdai szedést átnyomják a kőre, hogy ezzel könnyítsék a litográfus munkáját. Leginkáb olyan munkáknál folyamodnak ez eljáráshoz, amelyekben az ábrák, képek mellett sok a szöveg is.
A szinnyomás a litográfiában nagy tökélyre emelkedett. Az alapszinnyomásból fejlődött ki s manapság már az eljárások minemüsége szerint több elnevezése van; igy az aquarellképek sokszorosítását aquarellnyomásnak, az olajfestményekét olajszinnyomásnak nevezik. Nevezik még a szines kőnyomást kromolitográfiának meg litokromiának is. Minden szin külön és meghatározott egymásutánban nyomatik. A fotolitográfiánál a kőnyomás a fényképészettel társul. Réz- és fametszetek, kéziratok stb. fakszimile-szerü sokszorosítására szolgál. A követ kromzselatin-réteggel bevonják s negativ kép alatt megvilágítják, mi által a kövön pozitiv kép keletkezik, amely különböző kémiai eljárások után a kőnyomó gyorssajtón nyomá alá kerül. A véséssel előállított kőnyomórajzok csak mintegy 3-4000 nyomást állanak ki, hogy tehát nagyobb számu példány is nyomható legyen, a kőbe vésett rajzról lenyomatot készítenek és azt átnyomva egy másik kőre, a kréta-rajzolatuhoz hasonlóan kezelik. A kőnyomósajtó különbözik a könyv- és réznyomó-sajtótól. A legkorábban használatos léces sajtó főrésze oly szerkezet volt, amelynek segélyével a kövön levő papirosra erősen rányomódott a léc s ez alatt húzódott el a kő. Későbben olyan gépet szerkesztettek, amelynek felső nyomórésze szilárdan állott s a követ az alatta levő csillagformáju rész vitte előre-hátra. A hengeres kőnyomógép e gépnek tökéletesítése, amennyiben a szilárdan álló felső nyomórészt fölcserélték a tengelye körül forgó hengerrel. A kézisajtókon, ha nagyobb kövekről történik a nyomás, csak mintegy 200-300 példány nyomható naponkint; kisebb kövekről 1000 is nyomható. A litográfiai gyorssajtón napjában 6-8-szor ennyi nyomást is végezhetünk.
A K.-t, jóllehet már 1788. kisérletezett a solenhofeni kövekkel Schmidt Simon bajor pap, csak 1796. találta föl Senefelder Alajos (l. o.). Ezóta a K. óriási léptekkel haladt előre. A kőnyomatok művészies kivitelében Franciaország áll a legelső helyen, de a nyugat egyéb államaiban is magas fokon áll a K. A kromolitográfia 1827 óta ismeretes, s manapság már hazánkban is nagyra fejlődött. V. ö. Senefelder, Lehrbruch der L. (München 1818; rövidebb feldolgozásban Regensburg 1834); Weishaupt, Das Gesammtgebiet des Steindrucks (5. kiad. Weimar 1875).
