Igézés,
Igézés, büvös igéknek bizonyos szertartások közt való elmondása, cédulákra vagy más tárgyakra való felirása betegségek vagy sebek gyógyítására, vérzések elállítására, tüzvész elhárítására stb. Az eljárás a primitiv népek azon hitén alapszik, hogy valamennyi betegség megigézésből származik; e hit szerint némely betegség okának a gonosz démonoknak és tündéreknek magában a testben való felléptét tartják. Az igéző szónak a fenyegető hatalmak és veszélyek feletti erejében való hit majdnem általánosan el van terjedve; a vérigézéssel az Odisszeiában (XIX. 457) és Odia runa-igézésében, az Eddában találkozunk. A kereszténység annál kevésbé volt képes eme babonát kiirtani, miután az egyházban az ördöngősök gyógyítása, minden exorcizmus, eskübizonyítás és kiátkozás stb. szintén bizonyos formák erejében való hiten alapul. A régi formák egyszerüen keresztényi alakot öltöttek, amenynyiben nem többé a pogány démonok, hanem Krisztus és az ő szentjei hivattak segítségül. A két legrégibb német áldóformula a X. sz.-ból való u. n. Merseburgi ráolvasások. A legrégibb magyar ráolvasásokat a XVI. sz.-beli Bornemisza Péternél találjuk, ezeket érdekesen összevetette Barna Ferdinánd a finn ráolvasásokkal (kapcsolat a magyar és szuomi irodalom között). A szó az igével való varázst jelenti a magyarban.
