MÚL
MÚL, MUL, vönh. m. mul-t. Régente tárgyesetes viszonynévvel átható, cselekvő erővel birt, s anynyit tett, mint valamin túl halad, tovább megy, maga után hagy valamit; továbbá: mulaszt, mellőz. Megfelel neki a latin praeterit. Ily értelemben fordul elé többször a Müncheni codexben: „Látván őtet elmúla“, (viso illo praeterivit). Lukács 10. „Elmuljátok Istennek minden itéletét“,) praeteritis omne judicium dei). Luk. 10. „És mulván a galilaeai tenger mellől.“ Mark. 15. „Kik eleve mulnak vala“, (qui praeteribant). Luk. 18. A Nádorcodexben: „Te parancsolatodnak utát el nem múltam.“ Mai szokás szerént is mondjuk e szerkezetben: idejét mulja valami, azaz, kimegy a kellő időből, vagy, ez a dolog már idejét multa, azaz, ideje elmaradt; fölülmulni valakit, am. bizonyos tekintetben magasabbra jutni.
Világos, hogy ezen igében alapfogalom a menés, haladás, távozás, minél fogva rokon mozog igével, s elemezve mo-ol és mo-úl honnan öszvevonva lett mól v. múl. A persában múl Beregszászi szerént am. haladék, késedelem (Verzug.)
