Hordalékkúpok és árterek
Hordalékkúpok és árterek
Nyugaton a Duna, a Rába kisalföldi, alpokalji kavicshordalékkúpjai ma is felszínformáló jelentőségűek. A Rába jobb parti, a Rábántúli, a kemenesháti kavicstakarók, valamint a kisebb folyók – a Pinka, a Sorok, a Gyöngyös, a Répce, az Ikva – hordalékkúp-mezeje sajátos medenceperemi síksági felszínek. Ugyancsak sajátos, viszonylag keskeny területsáv a Kisalföld mélyebbre süllyedt részétől nyugatra húzódó hordalékkúpterasz-sorozat, pontosabban annak maradványa, a Győr-Tatai-teraszvidék. Medenceperemi teraszos hordalékkúp-síkság a Visegrádi-szorosból kilépő Duna által kialakított Pesti-síkság is, amelynek 4–5 teraszszintje a fővárostól délre a kiskunsági fiatalabb hordalékkúp-sík alá bukik.
Hasonló genetikájú az Alföldet északról, északkeletről és keletről keretező hordalékkúp-sorozat. Az Északi-középhegységhez kapcsolódó észak-alföldi hordalékkúp-síkságot a hegységből érkező patakok (Galga, Zagyva, Gyöngyös, Tarna, Laskó, Eger, Sajó, Hernád stb.) ősei építették és részben ugyanezek szabdalták-tagolták mai felszínüket is. Nemritkán durvább, kavicsos felépítésűek, a Laskó-pataktól keletre viszont, a Sajóé kivételével, finom szemű üledékekből áll a hordalékkúpok anyaga. A deflációval futóhomokbuckás, helyenként löszfedte területrészekké formált hordalékkúp-felszínek különösen az új-pleisztocéntól erodálódni kezdtek, pl. a Zagyva és a Tarna folyóvízi tevékenysége eredményeként.
Löszcirkuszvölgy
(Szekszárdi-dombság)
Keletebbre a Tisza és mellékfolyói által épített hordalékkúp-síkságok, pl. a Nyírség jelentős részükön futóhomokkal fedődtek be, így más típust képviselnek, akárcsak a legnagyobb kiterjedésű, dunai eredetű hordalékkúpon létrejött Duna–Tisza közi homokos hátság. E két nagy hazai homokos tájunkon kívül jelentősebb kiterjedésű futóhomokkal borított hordalékkúp-síkság még a Dunántúli-dombságba tagolódó belső-somogyi és a dél-mezőföldi futóhomokbuckás hordalékkúp-felszín, amelyeknek alapja az északról korábban erre tartó (a mai Zalától a Sárvízig behatárolható) ősfolyók homokos üledéke. Az e homokokból a gyér növényzetű hideg-száraz periglaciális, majd a meleg-száraz boreális fázisokban deflációs felszínformálódás, futóhomok-képződés és félig kötött területekre jellemző futóhomok-formakincs kialakulása ment végbe. E tájtípusok mai képének így jellemző vonásai a szélbarázdák, maradékgerincek, parabola alakú és hosszanti garmadák, deflációs mélyedések és homoklepel-formák, de meghatározói az emberi tevékenység felszínt érintő hatásai (erdőirtás, növénytermesztés, állattenyésztés) is.
A hordalékkúp-síkságok zöme általában nem egyféleképp fejlődött, hanem – váltakozóan, az éghajlattól is függően – folyóvízi, szélfújta homok, valamint löszös-lösszerű üledékek képződésének volt a színtere. Erről a lemélyített fúrásszelvények rétegsora tanúskodik. Löszképződésre ott került sor, ahol azt a hordalékkúp-épülés, illetve a futóhomok-képződés befejeződése után a jégkorszaki periglaciális klíma és az egyéb ökológiai körülmények lehetővé tették; itt nagy felületek alakulhattak lösszel vagy löszös köpennyel fedett homokbuckás hordalékkúp-síksággá. Ilyenek a Bácskai-löszhát, a Duna–Tisza-közének déli része, az Ős-Sárvíz homokbuckás hordalékkúp-síkján kialakult löszleples felszínek, a Hajdúhát északi része, a Nagykunság északi fele.
A magasabb helyzetű löszös síkságok sorába tartozik a Mezőföld nagy része, a Hajdúhát déli fele; alacsonyabb löszös síkság a jórészt a Maros hordalékkúpjához kapcsolódó, nagy kiterjedésű Békés-Csanádi-hát, a Nagykunság löszhátja, a Dél-Jászság, illetve a Zagyva-medence.
Olajhimba a Zalai-dombságon
(Nagylengyel-Gellénháza, Balogh Tamás felvétele)
Míg az eddigi alföldi-síksági típusok viszonylag magasabbak, s egyúttal idősebb felszínek – eltekintve holocén, elsősorban deflációs, illetve antropogén átformálásuktól –, addig a folyóvízi ártéri síkságok abszolút és relatív helyzete is alacsonyabb, és felszínük is általában fiatalabb. Alapvetően kettős osztatúak. Az ún. magas ártereket, folyóhátakat ma már csak a kivételesen magas árvizek önt(het)ik el, a folyószabályozási-ármentesítési munkálatok óta vízmentesekké váltak (olyannyira, hogy pl. a korábban rájuk jellemző hidromorf talajképződés nagymértékben a csernozjomosodás irányában alakul). Az alacsony ártéri síkok általában fiatalabbak: újabb folyóbevágódás következményei, vagy folyóhátak közötti, rossz lefolyású, vizenyős, lápos-mocsaras területek. A nagyobbak közül ilyenek pl. az Ecsedi-láp, a Rétköz, a Beregi-sík fiatal medernyalábjai, a Sárrétek, a Hanság, s általában a folyók menti fiatal, természetes vagy mesterséges úton lefűzött, levágott medrek, meanderek. A gátak építése óta érzékelhetően elkülönül a genetikailag korábban azonos két terület: a gáton kívüli, mentesített oldal, illetve a gáton belüli hullámtéri szintek medrek-holtágak alkotta sávja.
Valamennyi ártéri síksági típus fő ökológiai meghatározója a vízhatás, a talajvíz felszín alatti mélysége, ennek függvényében a természetes növényzet és talajtakaró, illetve szárazabb (viszonylag magasabb) helyzetben a mezőgazdasági hasznosítás.
