A mássalhangzók
A mássalhangzók
Az alapnyelvi rendszerben a mássalhangzók képzési módja egyben meghatározta azt is, hogy zöngés vagy zöngétlen lesz-e a keletkező hang. Így pl. a felpattanó zárhangok (p, t, k) mind zöngétlenek voltak, a „sziszegő” réshangok (s [=sz], š [=s], s' [= szj]) szintén, a „súrlódó” réshangok (w [=két ajakkal képzett v], l [=az angol th-val jelölt zöngés hang], j) zöngések, a zár-rés hangok (Č [=hátrahajlított nyelvheggyel képzett cs] Č [=csj]) zöngétlenek, az orrhangok (m, n, n [=ny], η [=mint az n a lenge, hang szavakban]), a „folyékony” hangok (l, l' [=lj]), valamint a pergő hang (r) értelemszerűen zöngések.
Ez a rendszer az ősmagyar kor folyamán lényegesen átalakult: egyrészt számszerűleg bővült (bár néhány alapnyelvi hang eltűnt), másrészt a képzésmódon belül – ahol ez hangtanilag lehetséges volt – létrejött a zöngés↔zöngétlen szembenállás.
Az ősmagyar kori mássalhangzó-változásokat a következő főbb pontokban lehet összefoglalni.
1. Egyszerűsödés – Az alapnyelvi szavakban a magánhangzóközi zárhangok kettőzött formában is állhattak, ezek a magyarban egyszerű zárhanggá váltak: *säppä > m. epe, *kutte >m. hat ‘6’, *lükk3 m. lök
2. Spirantizáció (réshangúsodás)
A) A magánhangzóközi egyszerű zárhangok és bizonyos orrhangok ugyanazon a helyen képzett réshanggá váltak (egyesek az ómagyarban még tovább fejlődtek, s átalakultak magánhangzóvá): *čupa (>ősm. -w-) > m. sovány, *kota > m. ház, *joke (>ősm. joγu: γ = a k helyén képzett zöngés réshang) m. jó ‘folyó’ (lásd Sajó ‘sós folyó’), *nime (>ősm. -w-) > m. név, *tüηe (ősm. tüγü) > m. tő.
B) A szókezdő *p és *k is részt vett ebben a folyamatban: *pala > m. fal (ige).
A szókezdő *k csak akkor vált réshanggá, ha mély hangrendű magánhangzó állt utána, egyébként megmaradt k-nak: *kala > m. hal (főnév), de: *käte > m. kéz.
3. Denazalizáció – Orrhang+zöngétlen zárhang kapcsolatában a zárhang előbb zöngésül, majd a kapcsolatból eltűnik az orrhangú mássalhangzó: *emp3 > m. eb, *amta > m. ad, *lunt3 > m. lúd, *tuhke > m. dug.
4. Elnémulás – A szókezdő helyzetben álló „sziszegő” réshangok közül az s [=sz] és az š [=s] eltűnt, a s [= szj] viszont úgy maradt meg, hogy jésítettségét elvesztette: *säppä > m. epe, *šihere > m. egér, (*sata > m. száz).
Ezek a folyamatok természetesen nem azonos időben és nem is a – bizonyára hatalmas térségben szétszórva élő, viszonylag gyér számú ősmagyarság – teljes szállásterületének minden pontján zajlottak le, ebből adódik az, hogy vannak a fő tendenciákon belül kivételek, eltérések is. Így pl. az alapnyelvi *p egy-két esetben megmaradt p-nek (por, para), máskor b lett belőle (bal, bog, bőr), vagy a domb, hangya szavunkban megőrződött az orrhangú mássalhangzó a zárhang előtt.
