A népzene természete
A népzene természete
A népzene, az élő minta után történő hagyományozásból fakadóan, variánsokban él, melyek az írástalan kultúrák szabályai szerint típusokat, típuscsoportokat alkotnak. Térben és időben történő fejlődése során stílusegység felé halad. Egyedi voltában nem, csak teljes összefüggésrendszerében vizsgálható.
Széles körben uralkodó kifejezési módról van szó, amely új dallamok születését, vagy új dallamok beolvasztását egyaránt lehetővé teszi. (Sok új hatás viszont újabb stílusok kialakulásához is vezethet.)
A közösség alkot és befogad is egyidejűleg, csakhogy azt az alkotói folyamatot, melynek során az egyéni önkifejezés lehetővé válik, a megszokottól eltérően kell értelmezni. Az ilyen típusú alkotás ugyanis a közösség minden tagja által ismert, személytelenné csiszolt, közösségi érvényű alapelemek ("toposzok": közhelyek) szabad csoportosítását jelenti. Így a sokat vitatott "szerzőség" kérdése lényegében érdektelenné válik.
Az egyes "megvalósulások" ugyan a saját korukat tükrözik, de a felhasznált "toposzok" – az időigényes hagyományozási folyamatok miatt – nagy múltra tekinthetnek vissza. Egyúttal az eszközhasználat módjában is állandósul egy bizonyos lemaradás a kor műzenei gyakorlatához képest. Ezért élhetnek tovább a népzenében régebbi stílusok, dallamanyagban, ízlésben, előadási technikákban egyaránt. Így válhat a népzenekutatás – helyes megközelítési mód megválasztásával – az írástalan korszakok szinte egyedüli forrását hasznosító zenetörténeti segédtudománnyá.
