Urbánusok és népiesek
Urbánusok és népiesek
Az 1920-as években a líra- és epikatörténeti változásokon túl a magyar irodalomban és közgondolkodásban megjelenik egy másfajta polarizáció is: a baloldali, az urbánus és a népi gondolat ekkor kezd táborrá szerveződni.
A baloldali pártok, a nyugat-európai marxista értelmiség az első világháború végén volt forradalmi mozgalmak vereségét átmenetinek hitték. Változatlanul úgy gondolták, az internacionalista munkásosztály oldja majd meg az emberiség problémáit. Még az 1930-as évek legelején is így vélekedtek, amint ezt Fejtő Ferenc, József Attila barátja Budapesttől Párizsig (1990) című könyvében megírta. A politikai harcban a művészeteknek felvilágosító szerepet szántak. A könnyen befogadható, ideologikus inspirációjú realista alkotásoktól és a mozgósító expresszionista művektől vártak segítséget.
Az urbánusok ("urbs" a. m. város) számára legfontosabb az emberi jogok egyetemessége volt. Úgy vélekedtek: a haza, a nemzet túlságosan szűk fogalmak, túlságosan sok szenvedést okoztak már az emberiségnek – hasonlóképpen vélekedett erről átmenetileg 1919 zaklatott első hónapjaiban egy tanulmányában Babits Mihály is -; másrészt úgy képzelték, a 20. század, a technikai civilizáció mindenképpen a globális megoldásoknak kedvez majd.
Nálunk az 1920-as években – miközben a kormányzat is, az egyházi szervezetek is kidolgozták a maguk programját a falu átalakítására, a polgárosodás elősegítésére – a parasztság és a népi kultúra iránti érdeklődés növekedésében különös szerep jutott az irodalomnak. A Nyugat második nemzedékével egy időben, tőlük nem függetlenül, Erdélyi József naiv tárgyiasságát, Illyés és Szabó Lőrinc pályáját sem feledve, az inspirációt gyakran tőlük véve-kapva, színre lépett a parasztköltők és -írók népes csoportja – közöttük Sinka István (1897-1969), később Szabó Pál. A parasztság sorsára irányította a figyelmet – Móricz Zsigmond, Szabó Dezső és Móra Ferenc művei mellett – Oláh György Hárommillió koldus című, 1928-ban Miskolcon kiadott könyve, Fülep Lajos tanulmánysorozata a Nyugatban a falusi egykézésről, A magyarság pusztulásáról, a csehszlovákiai Sarló mozgalom. A romániai Erdélyi Fiatalok Társasága és a magyarországi Bartha Miklós Társaság.
A népi írók – Erdélyi József, Féja Géza, Gulyás Pál, Illyés Gyula, Kodolányi János, Németh László, Szabó Pál, Tamási Áron és mások – az 1930-as években szociográfiai művekkel hívták fel a figyelmet a falusi viszonyok lehetetlenülésére. Az alkotások sorában esztétikai értékével kiemelkedően fontos Illyés Gyula műve, a Puszták népe, jelentős Szabó Zoltán Tardi helyzete, Kovács Imre könyve, a Néma forradalom, Veres Péter munkája, Az Alföld parasztsága, az évtized közepén, 1934 és 1938 között, politikai aspirációkat is kifejezve, kiadták folyóiratukat, a Választ.
A népi írók a parasztság érdekeinek megfogalmazásával, a magyarság értékeinek hangoztatásával – Illyés Gyula gondolatát ideidézve – általában "jogot védtek". Demokratikus törekvéseik közben programjukban vitatható és helytelen gondolatok is megjelentek: a különleges magyar út eszméje, a "kollektív lelkiség" hite.
A "népi" és az "urbánus" törekvések időnként politikai színezetet is kaptak. A népiesek úgy érezték, ők képviselik a nemzeti gondolatot, a magyar történelmi hagyományokat. Az urbánusok úgy vélték, a modern korproblémák és művészi törekvések, az európai értékek megfogalmazása és érvényesítése rájuk vár.
"A Nyugat nem politizál... De törjön el az a toll, amely jogtalanságot fuvoláz és igazságtalanságot muzsikál, még ha a legragyogóbb művészettel is." (Móricz Zsigmond: Nemzeti koncentráció. Nyugat, 1930. január 1.)
S. L.
