Vörösmarty Mihály: AZ EMBER ÉLETE
Az élet fájáról
Hull a fáradt ember,
Midőn órája szól.
Vagy bánat, miben élt,
Sírjánál írva lesz,
A nép itéletén.
A megtört zengemény:
Úgy vész el sok derék
Pályája közepén.
Ifjú, szép és erős:
A társaságban gyöngy
A pályán elszánt hős.
Hölgynek, ki látta őt,
Maga, merész öröm
A honfiak előtt.
Ő boldogságban élt,
Ha fensőbb vágyakért
Adhatta életét.
Volt tiszta élete:
Az embereknek üdv,
Magának dics köre.
Az élet megüté,
Oly kedves volt a hang,
Mint a legszebb dalé.
Kellett idő előtt,
Kérlelhetetlenűl,
A sír lehúzta őt.
Sír el nem temeti,
Sírját a hála szent
Kezekkel öleli.
A földbe, melyen élt,
Mélyen bocsátja be
Megáldott gyökerét.
A fának sudarán
Ragyognak tettei
Arany gyümölcs gyanánt.
Bevégzik a müvet,
Mit véghez jutni sors
S élet nem engedett.