Tóth Árpád: ZENE MELLÉ
Nyír s hárs remeg, ezüst berek, |
A vízre hold szirma pereg. |
Parfőmözi a nyár-éj, mely most a tó fölé csügg,
A tó nagy tükörét, az ében tündöklésűt.
S az evező kél és zuhan, |
Bárkám az álmokba suhan. |
Már távol égbe lengve visz, |
Nem földi víz már lent e víz. |
Két evezőm csapása lágy, |
Egyik a Csönd, másik a Vágy. |
Ütemre, szemlehúnyva, így, |
Szívem, a végtelenbe vágj, |
Alélón, lomhán, ringva vígy! |
A csendre, mit a csónak szelíd zaja puhán von,
S három friss líliom haldoklik a ruhámon...
E szirmok lelke szédül? vagy szédült lelkem vágyas?
Óh, ezüst Éj! hajadban fésű a sűrü nádas...
S mint hulló holdsugár-sereg, |
S mint víz, mit gyöngyözni verek, |
A lelkem is zokog s pereg... |