Tompa Mihály: ŐSSZEL.
ŐSSZEL.
Az ősz nyájas verőfényén ülök,
Körültem sárga, száraz lomb zörög;
Körültem sárga, száraz lomb zörög;
| Oly jó ittkünn nekem! |
| A természetnek hervadása |
| Beszél lelkemnek csendesen. |
Sápadt vagyok, mint az ősz s hallgatag,
Nem érzek én sem mély fájdalmakat;
Nem érzek én sem mély fájdalmakat;
| S mig bús szellő susog |
| S nyájas sugár dereng az őszben: |
| Ajkam sohajt, - és mosolyog. |
Mig jő-megy lelkemen a gondolat:
Szakasztok kisded őszvirágokat;
Szakasztok kisded őszvirágokat;
| S végök lesz hirtelen |
| Sovány, hosszúkás ujjaim közt ... |
| Hideg, nagyon hideg kezem! |
Ah, mért is ilyen hosszu életünk?
A hatvan, nyolcvan év minek nekünk?
A hatvan, nyolcvan év minek nekünk?
| Sokáig élni öröm-é: |
| Ha bánat, kétség, fájdalom van |
| Szurkálva perceink közé? |
Jobb volna az éveknek csak fele,
Zavartalan öröm közt telve le;
Zavartalan öröm közt telve le;
| Hogy élet és kebel |
| Fényes piros lángban, miképen |
| A fáklya, ugy lobogna el; |
De égő fáklya nem vagy, életem!
Ugy sápadok meg én is csendesen,
Ugy sápadok meg én is csendesen,
| Mint ágon a levél ... |
| Ah, a természet haldoklása |
| Lelkemmel titkosan beszél! |
