Madách Imre: Egy zárda-rom felett
Wie Grab - - - - - Icnd hingelehnt.
Matthisson
Sötéten áll a zárda tornya még,
Harangtalan, lefosztva ékitől,
Nehány bagolynak puszta menedék.
Büszkén lenézve fellegek közűl,
Ha csarnokit késértes éjeken
A vércse félve repdesi körűl.
A mult időnek síri szelleme,
Halállepelben adva írt nekünk
Ez élt után nehéz, fagyos keze.
Az ízolag borús sohajt rebeg,
Ezernyi már kiszenvedett kebel
Porára hozva hattyu éneket.
Keblekbe nincs a sírra egy sohaj;
Sehol sem érnek érte esve könnyt,
Sehol kebelt, mely érte érzne, hajh !
Nem áldza rája élte álmait,
Hantjára csak az éji fergeteg
Virítja föl nehány virágait.
Honnan sugárzva néztek angyalok,
S reményszavát esengve, vésztörött
Szív érzti szent imába leltek ott,
Virágza repkény gyászos zöldje azt,
S a porkebel, mely üdvöt itt talált,
Imáiban előtte nem viraszt.
A néma csendű síri csarnokon,
S a vércse vijjong, zúg az éji rém
Helyette ott a csonka tornyokon.
Ezüst szegélyű fenyvek ormain,
Nehány rideg tűz ég ki hirtelen
A néma sír örök borújain.
Szerelmeken nehéz ború uralt,
Kiknek enyhűlést néma bánatok
Csak a remény sugáriban talált.
Veszejtve minden éltetö reményt;
S kiégve keblek oly nehéz tüzén
Elátkozák a földi érzeményt.
Mord bánatokban esdve könnyeket,
S a külvilág nehéz fagyába, hajh,
Sírokba szálla dőre képzetek.
Lesujtva ott a földi láncokat
Mosolygva sírkövök borúiból
A felvilági dőre átkokat.
S az elnyomott láng bátran égbe száll,
S ott dicső, azúr sugárain
A szenvedésre üdvsugárt talál.