Madách Imre: Bú-dal
Mást vidámit, mást ölel.
Vörösmarty
A rózsa kor dicső virági már,
Szivem keserve bennek elborúlt;
Sírok feletti gyászfüzért talál.
Csak elboruló síri hang nekem,
Mely elrezegve visszazengi még
Örökre múlt, s mi dőre képzetem !
Sugára éltet, és gyönyört adott,
A szép tavasz virágin életem
Minden reménye fönsugározott.
Megértve vélem együttérezé,
Szemem keserve kinos árjait
A rózsa báj ölébe öntheté.
Vigaszául dicsőn ragyogva még,
Lehunyva is kecsesb derűletet
Igérve gyászviráginak az ég !
A messze légbe hangzik el szavam,
Nem érti ember ! ég nem érti azt !
Szivem nehéz s örök borúiban.
Reménytlenül dicsőbb korú tavaszt ?
Melynek könyára mind kiégeté,
Egy puszta éjü néma sírnak azt.
Porában élve csak a képzelet,
S egy elrabolt üdv puszta romterén :
A gyász hever, e por világ felett !
S a rózsa kornak édes álmai,
Sirokba hull-e már örökre az,
S a dőre föld kecses virágzati ?
E soknemű gyönyör e föld körén !
Ha nem talál szűm éltető tavaszt,
Dicső szemének égi tűkörén !