Kosztolányi Dezső: A TÜKÖR
csak várod, várod kedvesem,
eléd ülök és a mosolyt, fényt
benned hiába keresem.
nagy, álmodó ezüstlemez
s ébenfa tartód oldalára
egy néma könnyűm rezgedez.
finom parfüm száll szerteszét
s itt vannak - úgy, mint hagyta őket -
a rizsporok, körömkefék.
nyújtóznak a márványlapon
zománcos-ibrik, réz-doboz, kés,
áll a mosdón, egész halom.
szemed sötét és révedő,
körültekintesz vágyakozva,
kutatva, vajjon merre ő?
nappal, homályos éjjelen,
nincs, aki lelked visszaadja,
borús vagy és élettelen.
hogy nem kacérkodhatsz vele,
s fakó, hideg tekinteted most,
mint a halott megtört szeme.
mikor szemedbe nevetett
s a csillogó, fénylő üvegbe
ő lopta titkos lelkedet.
s mindenkoron láthattad itt
csendes, csodálkozó gyönyörben
szépsége tündértitkait.
ezüst vizedbe hallgatón,
mint alkonyfényes, csendes este
a hattyú ring a tiszta tón.
itt ült hosszu órákon át
bámulva nagy mélységeidben
fehér nyakát, gyöngyös fogát.
s a lámpánál, éjfél felé,
telt válla gömbölyü ezüstjét
fojtott kacajjal nézdelé.
fejébe szállt a vágy bora
s elmondta néked azt a titkot,
amit nekünk nem mert soha.
vágyott remegve a kicsiny,
lelkét tüzes hévvel ragadta
egy elképzelt szerelmi csiny.
addig, míg a harcból kihull,
s rózsás sebet, lávás enyelgést
kért érte csókos hacdijul.
kacajba halt a halk sirás,
az arca elsápadt, kigyulladt
s te láttad őt csak, senki más.
lehullt a suttogó lepel,
halványan a mélyedbe bámult...
Ugye tükör, emlékezel?
Meredt szemedbe nincs mosoly.
És a szobának szögletében
titokba róla álmodol.