Kosztolányi Dezső: A VÍZ PARTJÁN

Full text search

A VÍZ PARTJÁN
 
Guy de Maupassant
 
1
 
Tűzött keményen a nekipirult nap;
álmos kacsák aludtak az iszapban,
lobogva izzott a lég, mint a katlan
s a sok lesült fa majdnem lángra gyulladt.
Egy ócska csónak mentében feküdtem,
a nők az ingeket mosták körültem.
Szennyes víz, szappanbuborék futott,
és csillogott soká a nyomuk ott.
 
Már csendbe szundikálni kezdtem én,
mikor a rekkenő és déli fénybe
egy kedves lányka sietett elébem,
nagy ingcsomóval imbolygó fején.
Két kedves karja terhét támogatta,
széles csipők, karcsú darázs-derék.
Akár a márvány Vénusz, oly derék.
Csak a csípője ringott, lágy vonalba.
Követtem őt, a szűk bürűre hágtam,
bement a házba, én meg a nyomában.
 
Helyére állt. Terhét könnyen belökte
lágy mozdulattal a vizes csöbörbe.
Oly egyszerű s szabad volt rajta minden;
feszes szoknyáján és a vékony ingen,
ahogy mozgatta karjait, csípőjét,
mint halovány árny, szépen átszűrődék
a gömbölyű két comb, a rózsa-emlő.
Mosott serényen; majd hogy megpihent ő, -
karját emelte, s kéjes teste lenn
kinyúlt rugalmasan és édesen.
 
Deszkát recsegtetett a lángoló nap,
sóhajtva szétnyílott a szomju csónak.
A nők lihegtek; és ingük szövetjét
kiverte lassan a könnyű verejték.
Telt mellét elfutotta a pirosság.
Reám tekintett dévaj, vad derűvel,
kinyitva ingét és a gömbölyű mell
mutatva fényes és páros tilossát,
egyszerre csak ragyogva kibukott.
S hogy röpködött az ingen a sulyok,
a kettős bimbó megremegve fent
keményen és szilárdan megjelent.
 
A sóhaja meg vad volt és mohó,
és úgy fújt rám, mint perzselő kohó.
Sulykolta ingét huncutul nevetve;
minden csapása ráhullt a szivemre!
Vizes keblét bámulva odamentem,
s szerettem volna megcsókolni menten.
Megszánt, mert látta, minden ízem reszket,
ő szólitott meg és beszélni kezdett.
Hogy mit mondott, nem hallottam, a hangját
nem értettem, csak néztem őt merően,
kutatva a nyitott ruha-redőben,
sejtettem a többit, s kínzott a vad láng,
és elmenőben odasúgta nékem,
hogy este jöjjek el, künn vár a réten.
 
Mi bennem volt, szétömlött és kiáradt,
eltűnt a múlt, mint víz, amely kiszáradt.
De boldog voltam, mert szivembe mámor
dalolt részeg és zengzetes szavakkal
s nem féltem a sötétlő éjszakától,
mert énnekem akkor derült a hajnal!
 
2
 
Várt a leány, ő volt először ottan,
hozzá futottam, nyomba térdrerogytam,
megsimogattam termetét puhán,
magamhoz vonva. Ámde reszketőn
továbbfutott a holdfényes mezőn,
s nyomába akkor érhettem csupán,
hogy megbotlott a lába a csalitban.
Ekkor átfogtam gömbölyű csípőit,
s a lombos, árnyas, hűs tópartra hívtam,
sápadtan nézett a szemembe ő itt,
ki még előbb kihívó volt, s merő.
De a vérembe zajgott az erő
és csak növelte, hogy ennyire fél.
 
Ó, mondjátok, micsoda az a mély
láz, mely a csók óráján néha megkap?
A hold erősen égett, mint a telt nap,
a nád között a békák éneke
nagyhangosan kuruttyolt, brekeke.
És szólt a fűrj a messzeségbe: "vá-vá"
s dalát kiszélesítve szerenáddá
nótázott már az ébredő madárhad.
Távol szerelmet vitt a táj fuvalma,
forró lehelletet, csókot fuvallva,
és lassú borzadással végigáradt
a tűz, a vágy, mely lopva gerjedett föl.
Párzási kedv szállt a meleg szelekből
s gondoltam: "Itt e tágas, lanyha földön
e nyári éjjelen gyengéd fonállal
hány állatot s embert ölel ma által
ugyanez a szorongó, édes ösztön",
s magamnak vágytam mind e kéjeket.
 
Csókoltam ujjait, s ő reszketett.
Keze szagos volt, mint levendula,
ingét kakukkfűillat lepte el,
a melle ízes, mint a mandula,
mint vadbabérfa, vagy a kecsketej,
mit úgy a tőgyről isznak a hegyekbe.
Megleltem ajkát, küszködött remegve,
és hosszú volt csókom, egy végtelenség,
kővé meresztve testemet s a testét.
Fetrengve hörgött és tüzet lehelt;
a szerelemtől megmeredt kebelt
sírás emelte. Arca csupa láng volt,
félig reám nyitott szeme parázsolt,
és összeforrtak az érzékek, ajkak.
Aztán a csöndes éjbe, amikor
pihent a táj, fölhangzott egy sikoly,
hogy az alvó madárkák fölriadtak.
 
Később elhallgatott a fürj, a béka;
leszállt az óriási, lomha csend,
egy eb ugatott a tanyákba bent,
gyászos panasszal fölvakkantva néha.
Reggelre a lány eltűnt, mint kísértet,
bolyongtam a mezőn, őt híva folyton,
bőrének édes illata kísértett.
Szívembe volt nézése, ez a horgony,
s vittük a test béklyóit hallgatag,
mint két egymáshoz láncolt gályarab.
 
3
 
Öt hónapig öleltem minden éjjel
e lusta-kéjes lányt, ujjongva, vágyón,
nem lankadó viharzó szenvedéllyel,
a parti fűben, a zöld nászi ágyon.
Másnap, habár sajgott az éji emlék,
s testünk a csók tüzétől elalélt,
mihelyt a sok madárka dalra kélt,
sírtunk, hogy a sötét éj nincs közel még.
 
A fölkelő napot feledve máskor
karomba volt még hajnalpirkadáskor.
S a fényes útakon mentünk merengve,
a kéz a kézbe és a szem a szembe.
Fény lobogott ki a sövényeken már,
bíborlott a fatörzs, akár a sebszáj,
fejem paskolta a nap ifju lángja,
s nem látva, hogy sugár gyúl a mezőn,
azt hittem, e sok fény belőle jön.
Majd mosni ment sietve a leányka.
Követtem őt, csak őrá vágyakoztam,
egy gyönyöröm volt, nézni, nézni hosszan,
és mozdulatlanul, epedve néztem,
mohó szerelmem börtönébe zárva,
a teste volt szemem látóhatára
s övén találkozott minden reményem.
Mellette ácsorogtam, vártam orvul,
hogy a leányok felkacagjanak,
én ráhajoltam, ő is odafordul,
és összesistereg a két ajak.
Sokszor kiment és az ujjával intett,
és fölkerestük szőlőskertjeinket,
s tanyát ütöttünk a bokor körül.
 
És néztük a párzást: négy röpke szárnnyal
itt két szerelmes, részeg lepke szárnyal,
amott két egybeforrt rovar röpül.
A lány felvette s megcsókolta őket
nagykomolyan. Gyakran fejünkre szállt már
egy csőrével szeretkező madárpár.
Nem féltek ők se, hisz szeretni jöttek.
Aztán, hogy a parton késői óra
jöttével vártam a találkozóra,
és megjelent nyárfák alatt a lány,
a vad gyönyörrel szeme bogarán
söpörve a holdfényes, zöld ködöt,
szoknyája a mezsgyén, a fák között;
a bibliai nagy lányt láttam ottan,
ki múlt ködén hódítva andalog,
amíg parázna szép testét bukottan
kísérik a szerelmes angyalok.
 
4
 
Egy délben néptelen a mosoda,
a gazda csak aludni jött oda.
Gőzölt a föld, mint lihegő ökör,
mit a tüzes nap ostora gyötör,
de a szivem, éreztem, jobban ég.
Részeg kacaj csendült, dalfoszladék,
és dünnyögött a légbe valami.
Aztán nagynéha hullt egy lomha csepp még
a csónakról, mint gyöngyöző verejték.
Véres parázsként égtek ajkai,
falánk csók szikrázott a pici szájból,
mint a zsarátnokból a szikrazápor
és dúlt a csók, míg nem rogyott le térdünk.
 
És semmi zaj se kelt, csupán a sáska
zizegte napfényes dalát minékünk,
mint tűz a tarlón, az avarba, sásba,
és néztük egymást mozdulatlanul.
A kéj fehér arcunkat összedúlta,
árnyas szemünk lázgyűrűs volt alul,
ó, a halált öleltük önmagunkba,
és életünk folyt szét a csókba, szerte.
Elváltunk, megfogadtuk, hogy örökké,
és vissza sem jövünk már este többé.
 
De hogy közelgett a találka perce,
vad vágy űzött, hogy menjek el magam,
a testéről álmodni zajtalan,
elküldve lelkemet a messze múltba,
heverni fű és emlék pamlagán.
 
Hogy a tópartra értem ittasulva,
már ottan állt és várt reám a lány.
 
Azóta még vadabban kell szeretnünk,
eszi a húsunk és hajszol szerelmünk,
jön a halál, mi mégis vad gyönyörbe
keverjük lázadó vérünket össze,
mi nem félünk, ahogy a rettegő fél,
szemünkbe nem gyúl sanda rémület;
mi egymástól halunk meg; s a jövőér
kapunk szerelmet, édes csóktüzet.
Némák vagyunk. A szó olyan tünő,
mi úgy beszélünk, mint a gím s ünő.
Lágy bőre vágyakat csikland belém.
Új és fanyar lázak űzöttje én,
ha ajkam szomjas, az ajkát iszom!
 
Már lankad az erőm, vergődve vérzem,
a csók-csatán, a bősz szeretkezésben
a fű megpörzsölődött a sikon,
ahol feküdtünk, s ottmarad örökre
a puszta földön testünk lanyha gödre.
 
Egy reggel a parton, a fák alatt
majd megtalálnak holtra válva minket,
egy nagy csónakba tesznek hallgatag,
és elviszik ölelő testeinket.
És eltemetnek a gaz és fű közt,
mint temetők aljában a bünöst.
De hogyha vannak árnyak, visszajárnak,
még eljövünk csöndjén az éjszakáknak.
A vén paraszt majd bámul, összereszket,
és nézi, egymást mint öleljük által,
ránk ismer ő, s szól, hányva a keresztet:
"Jön a halott fiú a holt leánnyal!"

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi