Komjáthy Jenő: ZENE HARSOG ...
ZENE HARSOG ...
- 1879 -
Zene harsog a táncteremben,
Röpítve hév, szilaj gyönyört,
S én itt szövöm kicsiny szobámban
Magam köré a csába kört.
Röpítve hév, szilaj gyönyört,
S én itt szövöm kicsiny szobámban
Magam köré a csába kört.
A hangzsivajból ide téved
Vérkavaró, vad ária,
S a mély magányban összerezzen
A vágyak bús, beteg fia.
Vérkavaró, vad ária,
S a mély magányban összerezzen
A vágyak bús, beteg fia.
Ah, köreimet megzavarja!
Ah, lázitó, amit a szél
Idáig ver a dáridóból!
Ó, gúny, amit nekem beszél!
Ah, lázitó, amit a szél
Idáig ver a dáridóból!
Ó, gúny, amit nekem beszél!
Beszéli, hogy megcsalsz te engem,
Hiú, ledér, gonosz leány!
Hazug szivedben nincsen érzés,
Átlátok szíved jégfalán!
Hiú, ledér, gonosz leány!
Hazug szivedben nincsen érzés,
Átlátok szíved jégfalán!
Most ott lebegsz a báli nép közt,
(Hiányomat feledtetik!)
Mindenki bájaidra éhes,
Szemét rajtuk legelteti.
(Hiányomat feledtetik!)
Mindenki bájaidra éhes,
Szemét rajtuk legelteti.
Fönnen, negéddel hí a táncra
Sok nyalka ifju dalia,
Nem versenyez sohase vélük
A vágyak bús, beteg fia.
Sok nyalka ifju dalia,
Nem versenyez sohase vélük
A vágyak bús, beteg fia.
Mélyen kivágott báli mezben
Járod te csalfa, hűtelen,
Szivem vonaglik gyötrelemben
S valami megkap hirtelen.
Járod te csalfa, hűtelen,
Szivem vonaglik gyötrelemben
S valami megkap hirtelen.
Ah, sejtem én, míg önfeledten
Tipeged át a csarnokot,
Hogy még te is lakolni fogsz majd,
Miként a büszke angyalok.
Tipeged át a csarnokot,
Hogy még te is lakolni fogsz majd,
Miként a büszke angyalok.
Gondolva rád s a tiszta múltra
Ugy elszorít itt valami,
S én nem tudom e szomju szívet
Köznapi dőzsbe fojtani.
Ugy elszorít itt valami,
S én nem tudom e szomju szívet
Köznapi dőzsbe fojtani.
Míg fuldokolsz te fényözönben,
Én csüggök egy sötét jelen;
Lemondás búja jobban illik,
Mint a vad élvek, énnekem.
Én csüggök egy sötét jelen;
Lemondás búja jobban illik,
Mint a vad élvek, énnekem.
De még nem tompa minden érzék,
Tüdőm izzó vágyat lehel;
Elbukva bár, vagy célhoz érve,
Téged sosem feledlek el!
Tüdőm izzó vágyat lehel;
Elbukva bár, vagy célhoz érve,
Téged sosem feledlek el!
A régi, a hatalmas ének
Szivembe zeng még szűntelen;
Fel-feltünik még régi arcod,
A tiszta, kedves, bűntelen.
Szivembe zeng még szűntelen;
Fel-feltünik még régi arcod,
A tiszta, kedves, bűntelen.
És feltünik a gyermeteg lány,
Hajában rózsakoszorú,
Gyöngéden érint lágy kezével:
"Mért vagy - ó, mondd! - oly szomorú?"
Hajában rózsakoszorú,
Gyöngéden érint lágy kezével:
"Mért vagy - ó, mondd! - oly szomorú?"
S én hallgatok, hogy lelked álmát
Sötét szavam ne dúlja fel,
Hogy ifju véred meg ne fagyjon,
Ha hideg ajkam rálehel.
Sötét szavam ne dúlja fel,
Hogy ifju véred meg ne fagyjon,
Ha hideg ajkam rálehel.
Mert hímporod a szélbe szórnám,
És elperzselném szárnyaid,
Szépséged ékeit letörném,
Letarolnám virányait.
És elperzselném szárnyaid,
Szépséged ékeit letörném,
Letarolnám virányait.
Mi ékes, pompás és mosolygó,
Mi bűvös-bájos rajta van,
Szép szobrodat a porba zúzva,
Eltűnne róla nyomtalan.
Mi bűvös-bájos rajta van,
Szép szobrodat a porba zúzva,
Eltűnne róla nyomtalan.
A test csak váz, a lepke hernyó,
A kép rom lenne hirtelen -
És én ujjonganék kegyetlen,
Sötét, sivár győzelmimen.
A kép rom lenne hirtelen -
És én ujjonganék kegyetlen,
Sötét, sivár győzelmimen.
Csak lejtsed, édes, lepketáncod,
Kis lábaid rakd szaporán!
Téboly-keringőd ropjad, édes,
Megölt szerelmem hűlt porán!
Kis lábaid rakd szaporán!
Téboly-keringőd ropjad, édes,
Megölt szerelmem hűlt porán!
Téged a tánc, a zene csábít,
Engem az éj, a néma sír;
Téged az élet zűrzaja kábít,
Míg engemet mosolyra bír.
Engem az éj, a néma sír;
Téged az élet zűrzaja kábít,
Míg engemet mosolyra bír.
Áthallom gúnyos nevetésed:
A váz nevet s nem is pirul.
Jó éjszakát! Álmodni jobb lesz
A drága kép romjairul!
A váz nevet s nem is pirul.
Jó éjszakát! Álmodni jobb lesz
A drága kép romjairul!
