Gyulai Pál: A SZOLGÁLÓ LEÁNY.
Egy fiatal, kék szemü, szép kis lyány,
Nem kisasszony, csak szolgáló,
Asszonyának bevásárló,
Nagy kosár a karján.
Annyi minden, annyi szép és uj van
Magas házsor, fényes fogat,
Ékszer, bársony, dús kirakat
El-elnézi hosszan.
Nem amit lát, más forog eszébe':
Kis falucska, erdők lombja,
Hegyek, völgyek, nyáj kolompja
S annyi szép emléke.
Temetésre im tenger nép tódul;
A fény a gyászt felülmulja,
A szegény lyány megbámulja,
És könnye kicsordúl.
Alig maradt mivel eltemessék;
Terhére nem akart válni
Jó anyjának s ment szolgálni,
Szive most is fáj még.
Kapualjból egy ifju úr köszön:
«Ej beh szép vagy, édes rózsám,
Jőj be csak egy szóra hozzám,
Szeretlek, esküszöm!»
S a futásban leli menedékét,
Vissza sem néz, de szemébe'
Harag ég, és kendejébe
Rejti pirult képét.
Mikor lesz az, hogy nőül vehesse?
Ő is árva, ő is szegény,
A faluban szolgalegény,
Messze lesz az, messze!
Régi dala ajakán megújúl;
«Lesz még virág a rózsafán,
Egymást mi is meglátjuk tán!»
Mosolyog s felvídúl.
Soh'se feledd Buda-Pest ködében
Falud', anyád', szeretődet
S boldog szívvel öleld őket
Annak idejében.