Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez
A reményhez
Főldiekkel játszó
Istenségnek látszó
Kit teremt magának
S mint védangyalának,
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Csak maradj magadnak!
Hittem szép szavadnak:
| Égi tűnemény, |
| Csalfa, vak Remény! |
| A boldogtalan, |
| Bókol úntalan. |
| Mért nevetsz felém? |
| Még most is belém? |
| Biztatóm valál; |
| Mégis megcsalál. |
Kertem nárcisokkal
Csörgő patakokkal
Rám ezer virággal
S égi boldogsággal
Gondolatim minden reggel,
Repkedtek a friss meleggel
Egy híjját esmértem
Lilla szívét kértem;
| Végig űltetéd; |
| Fáim éltetéd; |
| Szórtad a tavaszt |
| Fűszerezted azt. |
| Mint a fürge méh, |
| Rózsáim felé. |
| Örömimnek még: |
| S megadá az ég. |
Jaj, de friss rózsáim
Forrásim, zőld fáim
Tavaszom, vígságom
Régi jó világom
Óh! csak Lillát hagytad volna
Most panaszra nem hajolna
Karja közt a búkat
S a gyöngykoszorúkat
| Elhervadtanak; |
| Kiszáradtanak; |
| Téli búra vált; |
| Méltatlanra szállt. |
| Csak magát nekem: |
| Gyászos énekem. |
| Elfelejteném, |
| Nem irígyleném. |
Hagyj el, óh Reménység!
Mert ez a keménység
Érzem: e kétségbe
Fáradt lelkem égbe,
Nékem már a rét hímetlen,
A zengő liget kietlen,
Bájoló lágy trillák!
Kedv! Remények! Lillák!
| Hagyj el engemet; |
| Úgyis eltemet. |
| Volt erőm elhágy, |
| Testem főldbe vágy. |
| A mező kisűlt, |
| A nap éjre dűlt. |
| Tarka képzetek! |
| Isten véletek! |
