Babits Mihály: A CARACALLA THERMÁI ELŐTT
nedves szél leng a halovány sikságon
távol bús albán hegyek állnak, hóval
födve fehéren.
zöldruhás britt nő lapoz a könyvében
e romok után, melyek im dacolnak
éggel, idővel.
hullámló hollócsapatok kerengnek
a két fal körül, melyek óriássá
dacba merednek.
a jósló hollók - minek álltok égnek?"
S olykor új szél hoz komolyabb harangszót
a Lateránból.
dús szakálla közt fütyörészve halkan
fel sem nézve megy tova. - Láz, e helynek
istene, hívlak.
síró nagy szeme s fiaik lecsukló
halovány fején kiterített karjuk,
téged imádó;
régi oltárod (mikor ős Evander
halmát nyalta még Tiberis, s esténként
alkonyi fényben
Róma Quadrátát hazatérő quiris
látta még s egy lassu saturni verset
mormoga halkan);
kicsinyes hadát tova üzd el innen;
szent e borzadály, hol az ős istennő,
Róma, leszunnyadt.
Caelius felé kiteríti karját;
s Appius tág útja mögött nagy válla
messze feszül ki.