Babits Mihály: IN EXCELSIS
ember! repülj, szökellj a fényes légen át.
A vén föld odalenn elhallgat, egyre fogyva.
nyitja röptöd előtt a nagy, világos mélység.
A ködben, lenn, a gömb elmerül, mind alább.
szomorú szürkület vak végtelent ölel.
Repülj, repülj, jobban vessz örök éj közé még:
hol alak, szín s anyag végsemmiségre kárhoz,
mely ok vak, hogy a szó nem is mondhatja el,
ne bánd, száz régi láng haldokló fényt hogy oszt,
repülj, hol a Forrás ég és tüzet sugároz.
Nehezítsd fokait a végtelen Létrának,
s a fekvő istenek szent sírjait taposd.
s jön az önmegvetés s a furdalás s az árny
és ostoba dühe az ész lemondásának.