Arany János: Kilencedik ének
,Rettenetes haddal ezentől induljunk.' |
Ilosvai |
Indult völgynek-alá esése vizének,
Mint folyamé, amely tenger fele futván
Halmot, hegyet elhágy s kikerűl az útján.
Előttem is állnak nagy hegyek és halmok: |
Együtt is, külön is, a magyar seregben;
Hogy' férne meg az mind e rövid énekben?
Érinti csupán, és nem időz mellette:
Tegyen úgy - ha útban nagy meredek dombok -
Dalom is, kit "Toldi szerelméről" mondok
Fogja kötőfékjét röviden a szónak, |
Hisz' külön énekre méltó valamennyi -
Hanem én tovább is akarok még menni.
S vár vala olyan hírt, hogy elébb nyomulhat:
Kont, az előhaddal s a vitéz püspökkel,
Szulmóna falait töri minden reggel.
Mert nem adá azt fel annak kapitánya; |
Két hegyi nagy lánc közt beszorítva völgybe,
Nincs jobbra, se balra, hadi-járó tőle.
Idejét nem várja sok henye ostromnak,
Gyepre az őrséget harcolni kicsalja,
Szaladók nyomán a várost megnyargalja.
De hiába! merni kellene azt, merni: |
Gúnnyal, kihivással a büszke magyarság;
Ami, vitézektől - gondolja - cudarság.
Nyillal a magyarból, kit szemre vesz, ellő,
Követ is a hágcsós katonákra görget:
Égszakadás lesz ez, ki arra közelget.
Távol az íjászok, fennállva karéjba', |
S lelövik mint fecskét, - bizonyosra lőnek:
Hanem kicsit árt ez, alig egy-kettőnek.
Nyil, kopja, vitéz kard erős falak ellen:
Külde Lajoshoz, hogy jöjjenek a jászok,
S egyéb várbakosok és számszerijászok.
Hogy ezek megjöttek, leve is fordulás, |
Ácsoltak különös nagy bakoló gépet,
Számszerijat dárda- s kőhajitás végett.
Hamar a kovácsok vasfejet formálnak,
Mint a kecskebaké, - aztán hevederrel
Karikázzák a fát, sok mázsa téherrel;
Ötven erős váll ezt viszi majd - vagy többen, |
Belseje megrendűl átalig, fenékig;
Hanem a készűlést mondom elébb végig.
Ácsolnak; ezek közt vésnek erős vályut,
Melybe fenyősudár hajlik daru módra,
S nagy követ ellódít, zajjal kirugódva.
Van más is: akasztó lába nehéz baknak, |
Húzza csigán sok kéz, s mikor lezuhantja.
Gerendára esik, mely a követ hajtja.
Hosszu gerenda van oly módon eresztve,
Hogy rövidebb vége alámegy a kőnek
S a hosszabbra nehéz teher üt, úgy lőnek.
Van egyéb szerszám is, íjj módra csinálva: |
Kereken húzzák fel, s ha megindul pecke,
A követ, a dárdát löki nagy-fel, messze.
De elébb a falhoz kellene futó-gát,
Mert védi körösleg vizzel teli árok:
Míg betemetnék, nyil s kő omlana rájok.
Kont esze deszkából nagy szín-folyosókat |
Melyek alatt a nép hord követ és rőzsét.
Úgy végezi bajjal a sánc betömését.
Veri kő a színt, hogy rettenetest koppan
S beszakad helyenként; de legott befoldják,
Jól értik az ácsok ennek is a módját.
Földet is a gátra visznek kosarakkal, |
Ugy szögezik a nagy vasbakot a falnak.
Száz ember erővel adva lökést annak.
Ember-erő mit tesz kemény falak ellen?
Tornyot erős fából magasra csináltat;
Melyből kicsi résen a bak ki-bejárhat;
Függeszteti láncra derekát a baknak, |
Fönn lecsapó hídat is hagytak a tornyon,
Melyről, ha ki merné, a falra ugorjon.
A várbeli őrség, de az is talpon van,
Szór követ és égő koszorút, kanócot
Bak elé nagy zsákban gyapjut ereszt, kócot,
Nagy sor a vívóknak küzdeni ez ellen, |
Az elégett eszközt újítani mással,
Söpreni a párkányt sűrű nyilazással.
Dolgoznak erősen a nagy számszerijjak,
Követ is, dárdát is hajigálnak egyre:
Ember legyen ott, ki áll ma körömhegyre!
Be is a városba sok kődarab elhat, |
Hát mikor a szurkos, tüzes üszkök mennek!
Istennyila-zápor méltó neve ennek.
Kezd bokra sziporkát és lángot okádni,
Hanem oltják gyorsan; dolga van a kéznek,
Mert a falakra is kell jutni vitéznek.
Még így sem ez egy nap, se' kettő, se' három |
De töri minden nap, mert tudja, királya
Hadai mozdultát mily nehezen várja.
Vezeté Kont népét újabb viadalba,
Deli bátor hősök a toronyba mennek:
"Fiaim, csak rajta! ma vége lesz ennek."
Lecsapó résen át odafenn elszelik |
Meztelen az omló falat egész hévvel
Döngetheti a bak, nagy busa fejével.
Eddigi mivoltát messzi felűl múlja,
Borul a bástyára nyilból sürü felleg,
Közte szurokfáklyák villámi röppennek;
Csattog erősen a számszerijjak pecki, |
Bent is elolthatlan lánggal ég a vár ma:
Künn-benn szitok, átok, rettenetes lárma.
Tetejéből a tűz mardosva alább foly;
"Le, fiúk! le onnan!" de nem állva szónak,
Falra veték horgát lecsapó ajtónak:
Első vala Szécsi, a bátor Ivánka, |
Követé fiatal Hédervári kettő
S Ujlaki (mind tegnap jöttek, a seregtől).
"Csak utánam, Ugrin! ide Lukács, Barta!"
Mennek is, Ivánkát megvédik azon túl,
Ki csupa sündisznó leve már a nyiltul.
S mint hangya, ha kettő vezeti vagy három, |
Közepette lángnak, fojtogató füstnek,
A torony ég: nem hagy senkit lenni restnek.
Annyira gyult, hogy nincs mód lépni reája
Odafent már jó kis csapat áll a bástyán;
Fehér lobogót tűz az olasz, ezt látván.
Mindjárt is a várnak kapuit feltárják, |
Kont bemegy, a várost hada megtapodja: -
Így nyilt meg e völgyben Lajosnak az útja.
Várta: Lajos mit fog levelére szólni?
Rossz jelnek alítá, hogy nem ada választ:
S gondolta, tanácsosb, ha ellene lázzaszt,
Háta megett a harc tüzeit felgyújtja, |
Engedi Lajost, hogy Nápoly fele menjen
(S elűzze Johannát) de vissza ne könnyen.
Ne vélje gyanúsnak, se csodálatosnak,
Ha most Apulia városit megszállja,
Elvonni Johanna részéről próbálja.
Maga diadalmas seregével menjen, |
Mert hada csak zsoldos idegen jobbára,
No meg, a Volturno körül egy-két vára.
Mene délkeletnek, fogyaték hadával,
Amerre Lucéra, Foggia, Canóza
Áll, s a tengerparti erős várak hossza;
Ki Johanna híve, azt felbátorítja, |
Gyüjt hadat és zsoldos katonát szegődtet; -
Ám győzze le Lajos Johannát, ne őtet.
Aki Lajossal tart s most seregéhez gyül,
Károly ez új dolgát bevivék naponkint:
Tudja Lajos, hol jár, mibe' fárad ottkint.
Mindjárt is, amely nap jó hírt veve róla |
Tanácsba vezérit maga mellé gyüjti:
Melyik uton lesz jobb seregét leküldni?
Giléti, Bebek György; pap urak is rendre:
A nyitrai püspök (ma övé lesz Zágráb),
Kanizsai prépost kardja sem áll hátrább;
Világi urakból: Szécsi, Bánfi, Druget, |
István is (ama György atyjafia) Bebek;
Az oráni perjel Moriál, s egyebek.
Mintha csak a Nápoly-ország kulcsa volna:
Hadaink leszálltát nem gátolja semmi:
Csak az a kérdés, hogy merre fogunk menni?
Van rövidebb út, a Volturno folyamnak, |
Így hamarabb érünk, bizonyos, Nápolyba:
De hátul az ország nem lesz meghódolva.
Ugy hatolunk át e nemes ország szívén,
Meghajtva derékban tengertől tengerig *
Mint mikor a hajtók a vadat fölverik.
Az rövidebb munka: ezt maradandóbbnak |
Kiért, csecsemő bár - ha élteti Isten -
Jövök egyrészt, hogy majd trónjára segítsem."
De tovább nyugtatta valahogy Gilétin,
Az pedig elpirult s kezde föl is kelni,
Gondolva, hogy elsőbb neki kell felelni.
Különben eszes nagy férfiu és bátor, |
Francia-olasz vér nyomait mutatja,
Még Lajos atyjával jött volt be az atyja.
Egyenes út legjobb, hamarább is rajta:
Mit törnéd sereged hosszu kerülővel,
Ha eléred Nápolyt kevesebb erővel?
Nem árthat a kígyó, ha fejére hágtál: |
Vagy, ha mi zendűlők odakinn támadnak
Elnyomni mi lessz a diadalmas hadnak?
Ha az ország szélén, hol nincs nagy erősség,
Behatolsz Nápolyba, lopva miként tolvaj:
S várakat és várost kell hogy elébb foglalj?
Hidd meg, az az út sem csupa búcsu-járó: |
Cápua nagy város, - de kivált Aversza;
Hidd el, uram Felség, kemény dió lessz a."
Nem is ellenezné, mondja Lajos, ő se,
Hanem ellenkező okai is vannak,
Ezeket is szembe kell vetni amannak.
"Tudom - így folytatja - hogy ez asszony férje |
S Cápua mellett vár, hogy útamat állja,
Hol a Volturnónak ömlik sebes árja.
Fondi vitéz grófja, ellene bir állni,
Maga is; még inkább, ha segítség innen -
Ez olasz hivemhez, akarom is, menjen!
Azonban a vétkest, már az igazándit: |
Nincs semmi reményem, élve hogy elfogjam,
Mert űzni hajóm nincs, és a tenger ott van.
S kikiáltom árva fia királyságát,
S magam is helytartót hagyok, amíg felnő:
Bárha nem eléggé, lakol így is e nő.
Hanem egy ember van, agyafúrt és álnok, |
Kitől - ha rövidre szabja Isten éltem' -
Kicsi Mártell Károly örökségét féltem.
Bujtogat, ím, most is Károly a Durazzó:
Ezt megtörni - nem úgy: ezt össze kell törni,
Érte az országot végig kisöpörni..."
Így szakítá félbe Lajos a beszédet, |
Néztek az urak rá; mi ez? oly szokatlan,
Soha még nem látták ilyen indulatban.
Arca pirosabb lön, cimpája se' játszott;
Kezdtek emelkedni helybenhagyó hangok,
Hogy a király célja sem puszta kalandok;
Méltó ezen útat venni fontolóra, |
Lajos háta megett az egész országot,
Hanem elébb ott kell oltani a lángot.
Vegyes ősz csíkkal már szép barna szakálla,
Szeme, arca nyúgodt, hangján, ahogy kezdi,
Érzeni, milyen vón' mikor megereszti,
De fékezi folyvást, s halkan emígy szóla: |
Lovagi, zászlósi, hadbatanult népe:
Javasolnám, menjünk mindnyájan elébe.
Nápoly körül és a Volturno sarokban,
Hanem országszerte, várakban elosztva,
Ahogy ezt a pártra szakadás okozta,
S ki az ő pártján van, ki Felséged mellett, |
Szükség, hogy erőnket több felé mutassuk,
Rémítsük az ellent, híveid' biztassuk.
Fontos, Averszának birni jó kezekre,
De, magyar hadunkhoz, van sok német ember,
Kit vezet a Wolfhárd, meg a zsoldos Werner.
Ha mi ezekből is ide-oda osztunk: |
Teszem: Averszához menne Gilét nádor,
Balra más, középen a királyi tábor'."
Közös útjok légyen, javalák, Szulmóna,
Azután is még a Volturno fejéig,
Keresztbe az ország' mintegy közepéig;
Ott Giléti nádor dél felé elváljon, |
S hogy idő ne múljék, holnap Akvilábol
Mozduljon előre mind az egész tábor.
Indul az egész had eleven mozgásnak,
De mivel Szulmónát aznap el nem éri:
Mezőn üte tábort Lajos és vezéri.
S ottan, az Aterno kies vize mentén, |
Sátra előtt ülve magyarok királya:
Ím, különös foglyot vezetnek hozzája.
Kit fenn a hegyek közt zsoldosi Wernernek
Fogtak el, és gazdag jutalom fejébe
Maga Werner hoz most a király elébe.
Olasz urak mindjárt - Malateszta, Forli, |
Megsugák, kicsoda, akit ezek hoznak,
S mily nyereség az, mily szerencse Lajosnak.
Mondák, "mivel ott künn ellenzi a pápa,
S megvédi Johannát ezer papi csellel,
Hisz' azért kell mostan vívnia fegyverrel.
De ha ezt a foglyot kezére bocsátod: |
Tán nem is lesz szükség több kiontott vérre -
Hanem a fogoly már épen oda ére.
Amint az olasz név magyarul jelenti,
Tavaly egész Róma kegyeltje, tribúnja:
Most a hegyek, erdők vadonait bujja.
Róma szabadságát lobogóra tűzte, |
Most számkivetésben, sujtva nehéz váddal
Bujdosik - épen a római nép által.
Halál, ha a pápa - vagy sanyarú fogság.
De Lajos megfeddé szigorúan Wernert:
Zsoldosi mért bántják a védtelen embert?
Dorgálta keményen, szóval, hanggal, szemmel, |
"Mit adna e rabért Róma, vagy a pápa!" -
Foglyával a király bemene sátrába.
Míg Nápolyban leszek, védelmem alatt vagy:
Hadamat, ha tetszik, útjába' kövessed,
Vagy menedék-várba magadat vitessed."
Köszöné Miklós a kegyes ajánlatot, |
Nem tudá a sorsot, mely idővel rá vár:
Hogy kiadja Károly cseh király és császár.
Emberelé bizony maga asztalához,
Soká fenbeszéltek a pohárnál ketten,
Cola is a szívét kinyitá meghitten:
Beszéle római régi dicsőségről, |
Cáto akart lenni, igaz erkölcsbíró:
De a mai népnek nem egyéb kell - Néró.
Az idő kerekét nem tolhatja senki
- Legyen bár az élők legnemese, bátra -
Se' nagyon előre, de kivált nem hátra.
Láttam követ én is, oszlopot Rómában, |
Így előttem, kinek fegyverem a hité,
Nem Cáto képe leng - hamarább a Cidé."
Forgott, s vala jártas deák tudományban.
Hanem, az idő már későre haladván,
Elereszté Miklóst, nyughelyet adatván.
Reggel pedig - minthogy nincs kedve maradni |
Maga István vajda érette feleljen,
Hogy baja nem lesz, míg nincs a kivánt helyen.
Kiki lovat nyergel, rakodik, nyalábol;
De míg azok a tett helyeikre érnek,
Írnivalóm úgy sincs - hát Toldira térek.
Mikor ő beállt az ostorozó hadba, |
Hogy kiki meggyónjon valamely társának,
Ne tagadja bűnét, s ne tartsa magának.
Nem köti a titkát senkinek orrára;
De midőn unszolták, hogy nem lehet testvér,
Köztük se maradhat, ha szabályt nem esmér:
Kiválaszta egyet, ki előtt kész gyónni |
Többször azelőtt is tűnt már neki szembe,
Nem is illett sehogy e gyülevész "rendbe".
Nyájas bizalom űlt a nagy kék szemekben,
Homloka is tiszta, lepi bár gond, álom,
S odaírva mintegy ez a szó: "nem bánom!"
Hangja, ha megszólalt, szeretetre készte; |
Olasz is, kivált ha hozzáveszi kobzát,
Melyen a szent népnek zeng ajka zsolozsmát.
S kezdette cseh nyelven jó Toldi a gyónást,
De biz' a "csehül" ment, noha lábbal, karral
Segítene rajta, - segíte magyarral.
Megörült a másik: "te magyar vagy, látom! |
Szólj magyarul bízvást, mert nyelvedet értem:
Egykor én is azon a nyelven beszéltem!"
"De ha így van, tőlem sohase' maradsz ma,
Ki, mi vagy? azt nékem gyónd meg elébb szintén
Akkor az enyém is hallhatod öszintén."
"Ki vagyok? nevem nincs - csak egy sehonnai |
Nevemet különben, mint a ruhát, váltom:
S eldobom a régit, ha idejét látom."
"Ne itélj hallatlan!" az idegen szóla,
"Nincs nevem, azt mondám: nincs, mivel elvették,
Csihéssé, cudarrá, átok alá tették.
Magyar volt az, - anyám vére ama Zácsnak... |
Mikor egész erdőt, ágastul-tövestül,
Három ivadékon irtottak keresztül.
Futva hozott tenger olasz szigetére,
Maga is ott élt, halt bús számkivetetten;
Én bujdosni kelék, mikor eltemettem.
Hontalan azóta járom a világot, |
Ennyi az én bűnöm, - s ha van egyéb gondom
Se nem mutatom, se panaszul nem mondom."
"Jól van! te se légy most kíváncsi nevemre,
Egyebet meggyónok, s ha megismerkedtünk,
Közös lehet a név titka is közöttünk.
Lovag-ember voltam s játék-viadalban |
De személyem' aztán soha föl nem fedtem:
Hogy ravaszúl a díjt más nyerje helyettem.
Mátka-leány, szép, mint angyala Istennek,
Ki szeretett, és csak engem a világon!
Kire már későn gyúlt szívbeli nagy lángom.
Fölfedni magam most: vala bölcstelenség |
Nem födni fel: a lyányt csupa méltatlannak;
Dobom feleségűl, kit nem szeret, annak.
Mint a leányt, élve, halálba temetni:
De lekötve tartott sanyaru mély börtön
Persze az országtól, erre, a cseh földön.
Mire hazaértem, késő vala, késő! |
Mit tettem azontul, nem tudom, ne kérdjed -
Párbajra szorítám s megölém a férjet.
Mint holt rogya össze az én szeretettem;
Igen! ravatalra, sírboltba helyezték.
Én pedig, úgy hiszem, örjöngeni kezdék.
Lementem utána, le a sziklaboltba, |
Egyszerre csak éled az én édes szentem
S megátkozza magát és elátkoz engem."
Hamar a kobzos sem tudta, mire vélje;
Mint zavaros főre, válla hegyét vonta:
"Álom ez a rész már, sose búsulj!" monda.
"Tudom, mire célzasz! - Toldi felel - "vártam; |
Magam is azt hinném, csak képzelet álma,
Ha halottam most is élők közt nem járna.
Tőn szűzi fogadást örökre Istennek;
Én is az ő átkát vivém kolostorba,
Ha szívemen e seb valaha beforrna.
Befogadtak mindjárt valami barátok, |
Mintha, megölvén a férjét gyilkos módra,
Özvegye sírját meg kiraboltam volna.
Senki tanúm nincsen, semmi bizonyságom,
Mert már rég-ideje, nyomon űzve járok,
Élve vadak közt, fán madarak közt hálok.
Bűnöm ez: van-e rá irgalom és mentség?" - |
Válaszol a kobzos - "ha te csak párbajban
Ölted meg a férjet, igaz viadalban."
Tudva, hogy az néki bizonyos halála;
Hanem erőszakkal kézre kerítettem
S igazán megvívtunk, tanu nélkül, ketten."
"Hm, hm!" a kobzos szólt, "csak ez így ne volna, |
Álviadalt vívtál? magadnak, vagy másnak?
Mi köze avval az anya-szentegyháznak!"
Rendjébül az ilyet csúful kitörölvén!"
Toldi riad - "s bánja »lovagok« királya:
Nincs nála bocsánat, kegyelem reája.
Hanem oldj fel, szabj rám néhány miatyánkot, |
Nem az egyházét: a szerelem nagy átkát,
Hogy, akit szerettem, megölém a mátkát."
Mert már be se' látták, el is esteledtek.
Egyszer a kobzos csak jobbra mutat: "hallga
Immár letanyázott és dőzsöl a falka."
Menet aztán, amint arra kanyarodtak, |
Szemöket forgatják, koldulva, fehérre
S valamely vadonban nagyot isznak, félre.
Szörnyitve csodáit a babonás hitnek,
Rettentik a népet - s az összegyülemlő
Adomány árából megtelik a tömlő;
Barmot is az erdőn legelni ha látnak, |
S ha tanyát vernek - "no, Isten irgalmazzon!
Közös ott mulatság, étel, ital, asszony."
"Régen is e csürhét odahagytam volna,
Ha az előttem nincs, hogy így réven, vámon
Átjöhetek bizvást egykori hazámon."
De már tetejére értek a hegyhátnak, |
Micsoda látvány ez! - Toldi csak elképed:
A pokol se' nyújt már undoritóbb képet.
Alatta rekedten, részegen gajdolnak,
Ölelik egymást, pór, müves, barát, asszony,
Tűzvilág s buta kéj vöröslik az arcon.
Töltözik a sok has - meg' ujra, ha bánja |
Ha ugyan lehetne mondani tisztesnek
Azt az evés-ivást, amit ezek tesznek.
Elfutja a méreg, viszi is már Toldit
Lefelé a lejtőn: "hát ezek igy tesznek?
Ha mi bűnt megbántak, száz annyit vétkeznek?
Hirdetik a böjtöt és a világ végét: |
Várjatok (az ostort a nyakából kapja)
Megmutatom, milyen az itélet napja!"
Üti őket hátba, szembe, hason, képen,
Döfi vas öklével, rugja tova lábbal,
Verdesi egymáshoz, markolva nyalábbal.
Nosza! lába is kél az egész seregnek, |
Úgy szélyelüt ádáz Toldi Miklós közte; -
Szedi-e magát; vagy soha, e nép össze?
S mond Toldinak, amint odaért hozzája:
"Ily dolgot az ember nem hinne regében,
Orlando ha tenné, olasz' énekében.
Vásáron ezek most kezdenek gajdolni |
Ki malomkövekkel hajigál a harcon,
Láttam is: egy ponyván mutaták, a rajzon.
"No hisz', a malomkő konyit a dologhoz!
De barátom, földi, ha az alku áll még,
Nevem te se kérdezd... s álnév helyen, álnév!
Hívj, ahogy a barát (ebszeme!) csúfola: |
De meg is éheztem ebben a munkában:
A szent maradékot ne hagyjuk itt, kárban."
(Hogy elűzzék onnan, Toldi kicsit retteg)
Hust szelnek a nyársról, s bort is ahoz lelvén,
Nagy lakomát csaptak a diadal helyén.
Ott meghálva, együtt másnap elindultak, |
Toldi azt mondá, hogy kolostorba mégyen,
S hogy addig a kobzos utitársa légyen.
Mind azt veti a pap, hogy nem olyan sor van:
Malmuk is elállott, s ha forog, egy kőre:
Nincs ma sehol szükség több kenyérevőre.
Így fel s le bolyongtak idegen országon: |
Szűken a szükségest ha beszerzi kobza:
Mégis örül, hogy van kivel azt megossza.
Föl amint ballagtak Éger vize mellett,
Üti a fülöket víg dalokat játszó
Kürt, s messzire láncsán lebeg a sok zászló.
Nézte, a mély útban merre felé térhet |
Jő itt szembe, talán hercegi, királyi:
Míg elhalad, jó lessz e partra kiállni."
Míg elvonult, hosszan, mint tarka szivárvány,
Színes lobogókkal fénylő hegyü rúdon,
Maguk is sok színben - a szűk hegyi úton.
Lovat is egynéhányt burkolva vezettek, |
Azután egy hintó, zökögve-zokogva,
Jött a gonosz úton, nyolc ló belefogva.
Itt-ott a hegyekről árkot is ereszte,
Mely, rajta keresztűl, az Égerbe tartott
S iszapot az útba, sárt eleget hordott.
Tudom, a nagy hombár oldala megbánja! |
Noha mennyezetes, tornyos, - és rugóra
Vala már készítve, azaz magyar módra.
Nem birja mozdítni nyolc nagy erős lova,
Ugy megragad a záp agyagos mély sárban,
Szirt is van előtte hegyi vízmosásban.
Ütni a lovakat kezdik elébb, verni, |
Így ezeket hámból sunnyogva kifogják
És hányják-vetik a dolog állapotját.
De egynek a lábán sincs lábbeli patkós,
Csak néztek a lóról hol az öreg sárra,
Hol száraikon a selyem harisnyára.
Menjenek el mind szét, - arra határozták, - |
Ökröt is falukból tízet avagy húszat;
Addig a szép hintó pocsolyában úszhat.
Leugrik a partról, odamondva nékik,
Körülnézi sorát a kocsinak, útnak
S próbálja először a végit a rúdnak;
Mozdult is, de mivel meredek a kotymány, |
Így a kocsi alá bebújni sem átall
S feszítve "juhának" felnyilalja háttal.
Hol az út egyenlőbb, mehet immár rajta.
Ekkor odainté a kocsiban űlő,
Kérdi nevét, rendjét s mely föld neki szűlő?
"Ilyen erőt egyet tudok a világon, |
Monda, - hanem Toldi megismerte ám már,
Hogy ez maga Károly, a cseh király-császár.
"Ha te vagy, hol jársz itt? s rajtad ez a szentség?"
"Bújdosom, üldözve átok alatt" monda,
"Félrevonulnék itt valamely klastromba."
Kérdezi a császár, mért kell bujdokolni? |
"Azt nem a szentelt víz, az imádság, kar-dal
Mossa le, - azt könnyebb letörölni karddal.
Hát te meg itt majd egy bagolyvárban alszol?
Vagy, ha uradnál most nem vagy kegyelemben:
Míg bevesz, ám szolgálj az én seregemben."
Köszöné Miklós, de szomorúan monda, |
"No hisz' azért épen klastromba beűlni!...
Jöszte velem vissza: itt fogsz felüdülni.
Nézd, ama hegytetőn áll királyi váram.
A neve »Könyökvár«. (így jő ki magyarban),
Szívesen elvárlak ottan az udvarban."
De már a csatlósok jöttek nagy hűhóval, |
Csak elálmélkodtak, hogy ezt ember tette!
S beragasztván, indult a kocsi ügetve.
S látta, hogy az épült meredek hegyhátra
Mely az Éger vízbe könyököl, és lábat
Vet neki tréfából, s karikát csináltat.
Oda visszanéz most, - valami úgy vonja, |
"Az én mesterségem úgyis olyanféle."
Hagyta fejét Miklós, hogy tele beszélje.
Mert vala már hagyva neki parancsolat:
Hogy Toldinak adjon tiszta szobát hálni,
Öltözetet, fegyvert, lovat is használni.
Társa felől nincs szó; de semmi rövidség |
Toldi megújultan ébrede föl másnap
Zsivajára kürtnek, kopó-ugatásnak.
Ott várta bizony már nyereg alatt méne,
Hátára szökött s a vitézi csoportba
Ugrata, mely, látja, olyan maga-forma.
Valamivel később lejöve a császár, |
S Toldinak, indulván, odaveti e szót:
"Hadd lám, tudsz-e űzni vadat úgy, mint rablót!"
Fent, az erdős háton kocogva mehetnek,
Mert a magas fenyvek királyi vadonja
Alján a parasztfák bokrait elnyomja.
Hamar egy "tízágút" az ebek fölvertek |
El is üti szépen, hajítva gerellyel;
Örül a császár: hogy jó napra lesz e jel.
(Gondolta), hogy e vad a királynak essék;
Ő hát a lovat csak lépésben ereszté,
Míg kebelét fenyvek illata éleszté;
S látva magát újra lovag öltözetben, |
Kürtriadás mellett, paripán ügetve:
Szinte felocsúdott régi lovag kedve.
S rónának ered, mely délre alattuk van;
Toldi nyomon űzi: "ott azt be nem éred!"
Mond, s kart dob utána az egész kiséret.
De nyomja erősen, lova már-már pedzi; |
(Mert hozta nyakában) s csattantva hurokba:
Rántja nagy erővel, ágainál fogva.
Császár meg a többi mind odaszaladnak:
"No ilyet nem láttam, se' semmi elődöm!"
"Így szoktuk ezt, Felség, a magyar alföldön."
Azonban a kopók már futnak a hegyre. |
Nosza mind utánok, legelől a császár,
Ritka jelenség az, mi odafent rá vár.
Követi ebfalka ina-szakadtából,
Míg a hegyi párkány legszélire érnek,
Hol meredek kőszál vet véget a térnek
Onnan a mélységbe, hol zúg patak árja, |
S szörnyet hal a gránit fenekű siváron,
Utána ebekből lepotyog vagy három.
Keresik a gímet a völgyi sűrűbe',
Követve nagy bajjal ebeik szaglását,
Nézve is a sziklák torony-alkotását.
Zubogás egyszerre hallik olyanforma, |
S tele az egész táj sűrű fehér gőzzel,
Melyben a napfény is haloványan vész el.
Tisztásán, a patak mentibe', mit látnak!
Vizet a sziklából forró-meleg árral
Törni elő, buzgó, hét ölnyi sugárral, *
Tetején ez oszlop ragyogó virágba |
Szikrázik a naptól, s patakba lefolyván,
Zöld, veres, meg barna kérget rak az alján.
Vidám csaholással hirt adva jelenték;
De Károly a völgyet megszereté nagyon,
Lön gondja utóbb, hogy neki nevet adjon:
Csatola még hozzá két falu határát, |
Emele ott fürdőt, telepíte várost
Az egész világnak gyűlőhelye már most. *
S hol a fürdő épült a forrás fölébe,
Ötszáz évvel utóbb - vagy igen, már többel,
Sokat ábrándozott egy beteg ősz ember;
Megáldotta vizét nagy jótéteményért; |
S ha valaha célhoz bir jutni ez ének:
Köszöni e forrás csuda hévvizének.
Kedvét leli benne háromig a vendég,
De azontul akként érzi magát Toldi,
Mint ki nagyot múlaszt, hogy idejét tölti.
Nem tudja miért, de nincs ott maradása, |
Szívesen a kobzos maradna, de kész is:
"Nem hagylak el" úgymond "akárhová méssz is."
Károly előtt magát búcsúra jelenté,
Hogy holnap elindul, űzi tovább gondja:
"A lovat, a köntöst kézhez adám" mondja.
Sajnálta a Felség, hogy az udvart únja; |
Hogy pedig útközben mint lovag ne sarcolj,
S mint barát ne koldulj': nesze még e tarsoly."
Pedig nem örülne máskor az ilyennek;
Reggel az úton is vala vídám kedve,
S mond utitársának, vállát veregetve:
"Tudod-e mit?. . . hátha ál-sisakot tennénk, |
Csak az a baj, engem ott nagyon ismernek:
Tudom, legelébb is a király ismer meg."
Kész holmi: ehol rőt bajuszom, szakállam,
Felrakom ezt, s szeplőt annyit az orcádra,
Hogy szűlő anyád sem ismerne, ha látna."
"Ha! fiú, mit mondál?... Toldi nagyot retten, |
Kinek én okoztam sok keserű percet:
Ne haljon meg, amíg örömet nem szerzek!
Neked is lesz; könnyű, ha gazdag az ember;
De nini! a Pejkó, a lovam, a hátas!
Akármi legyek, ha nem igazi tátos."
Csakugyan a Pejkó, fényesre kihizva, |
Kisérte-e Toldit hegyi legelőkön?
Vagy repült mint tátos? mi haszna tünődöm!
Délre a két bajnok elindula menten,
Pejkót lovagolván maga a gazdája,
Nem is javasolnám, hogy más megpróbálja!
Kobzos is örvend a katona életnek, |
De meg, úgy fordulhat, nem esik hiába:
S vissza becsűlettel jut régi honába.