Arany János: Második ének
,Egy olasz vitéztől mind elejtetének.' |
Ilosvai |
Nem űle ki másnap az ég küszöbére,
Tán bizony beteg lett, ágyba lévén esve,
Hogy ki sem pillanta sem reggel, sem estve.
A puszták határit sűrü köd takará, |
Nagy, nehéz, fojtó köd, milyen az embernek
A lelkét is nyomja, rátapad tehernek.
Be lévén födözve nagy vastag ruhával:
Teste béburkolva őszi nap ködével,
Lelke bús haragnak sötét fellegével.
"Hm" köhinte néha; néha felsohajta. |
Nagy lehet nyakán e hároméves gyermek,
Hogy az erős Toldi sem birá a terhet.
Sokszor lesz ilyen nap, mikor fölkeresnék,
Mikor vén karjaim és rozsdás fegyverem
Örömest megvennék e kis szón: kegyelem;
De adhat kegyelmet, adja bár halmazzal: |
Nyakamon penészlik az unalom örve,
Testem meg van törve, lelkem meg van ölve!
Jön az éj, bár holdja nem világol annak,
Sem egy szelet holdja, sem egy szem csillaga.
Hogy magát legalább látná az éjszaka.
Végre egy hűs szellő addig erőlködött, |
A piros hajnalnak volt az Csipős szele,
Mely a Toldi útján harmadikszor kele.
Ősz Lajos királynak fényes udvarában,
Áll a harci játék, vagy inkább csak állna,
Ha mérkőzni bajnok, már csak egy is válna.
Vált ugyan még eddig minden nap, de mennyi, |
Mert halálos vért az olasz bár nem ontott,
Tíz is megfekütte egy nap a porondot.
Fekete mén lova nehezen cipelé,
Sokat nyomott rajta páncéla, fegyvere,
De csontos teste volt a legsúlyosb tereh.
Hetykén járt alá s fel ország címerével, |
Szíve a szerencsén hólyaggá fuvódott,
S gyakran éles szókkal ígyen csúfolódott:
Hogy elálljon rajtam utca szeme-szája;
Nem is jöttem ide, pórázon vezetve,
Táncomat mutatni, mint valamely medve.
Sőt a szemfényvesztést sem oly nagyon értem, |
A szemfényvesztésnek csak egy módját tudom. . .
Aki meri nézni, jőjön, megmutatom.
Gyenge ábrázatját kövön összetörni. . .?
Ne lopjuk az időt: felment annak ára;
Jobb, hogy minden ember hazamegy dolgára; -
Én is ezt a címert hazaviszem innet, |
Jó'jtszakát, magyarok, ámbár reggel vagyon:
Váratok piacát én immár elhagyom."
Bömbölve fut össze a kiomlott vérhez:
A lázadt magyarok azonképen vannak,
Mind az olasz felé törnek és rohannak.
Mennydörgést felülmúl vészes ordítások, |
Mint a tengerhabok, egymást zúgva tolják
S amint neki dőlnek, recseg a nagy korlát.
Mind a két ajaka reszket haragjában,
Homlokán a ráncok sűrűbbre vonúlnak,
Szeme széjjelvillog, orcái kigyúlnak.
Egyszersmind előáll két derék levente, |
Egyformák tetőtül talpig épenséggel,
S szólnak a királyhoz tanult emberséggel:
Hogy hitvány beszéddel színe elé állunk,
Nem tehetünk róla, mert a vérünk lázad,
Égeti lelkünket e szörnyű gyalázat.
Ím az országcímert, négyes szalagjával, |
Koronás, keresztes, hármas zöld hegyével
Egy bitang kalandor játékon nyeré el.
De magyar hazánkban rajtunk ki ne fogjon,
Ne kössön velünk ki, csúffá ne tegyen, mert
Megharagszunk, aztán nem nézzük az embert.
Sohse lásson úgy föl hústorony testével, |
Gyermeki játszásnak mi a dicsősége?
Rója fel, hogy annak sírás lesz a vége.
Hogy vele kitűzni senkinek sincs kedve?
Nincs, mert nem játékra való ez a dolog,
Melyben egy nemzetnek böcsülete forog.
Nem játszhatnék, midőn haragszik a magyar |
Szégyen és kacajgúny a bukás jutalma:
De dicső az ember hazájáért halva.
Mi e csúfolóval mostan szembeszállunk,
Szembeszállunk pedig nemcsak kopjaszálra,
Hanem, ahogy illik, életre s halálra.
Nem való játékra az efféle dolog, |
Gyalázatos élet a bukás jutalma:
De dicső a bajnok, a hazáért halva."
Ráüté a szókat, mintha ő beszélne;
Hallgatá a népség, mint valamely papot,
Víni mind a kettő engedelmet kapott.
Az olasz kivonta - s végignéze kardján, |
S megfordult a lóval egy álló helyében,
Körülhordva szemét a temérdek népen.
Mintha fénylő kardját nem is venné észre;
Most már bizonyosnak hitte a diadalt,
Tudta, kinek híják a két szép fiatalt, -
Azt is, kinek híják, azt is, hogy ki fia, |
Kik midőn a korlát közzé bejövének,
Rájok minden szemből nevetett a lélek.
Egy napon és órán hajtá őket egy tő,
Iker magzatai egy édesanyának,
Szemre, szívre, főre hasonlók valának.
Mint midőn egy szárra két szép gyümölcs forrad. |
Úgy hangzottak össze a legkisebb vágyban;
Ittak egy pohárból s háltanak egy ágyban.
Néha, midőn tréfált, büszke is volt ezzel;
Bertalan az öccse, - de magasabb nála,
Legalább oly fokkal, mint egy haja-szála.
Ezen esett néha szóbeli feszengés; |
Mígnem a két ifju azt az időt érte,
Mikor mindenik szív a magáét kérte.
Melyben már az ifju örvend a leánynak,
Mikor elbájolja minden, ami szűzi,
És, ha mit az eldob, kebelére tűzi;
Mikor - oh, élet rövid paradicsoma! |
Egy vonás, egy semmi. . . rája emlékeztet,
És a szívben meleg forrást gerjedeztet;
Szerelmére gyúltak ketten egy leánynak;
Kende Rózsa volt az, Kende Pál magzatja,
Büszkébb vala rá, mint őseire, atyja.
Annak szánta lányát, akit keble választ, |
Szíve mindenikhez egy mértékbe' vonzá
A kettős szerelmet egyszerre viszonzá.
Hogy ő az idősebb, s az idősebb enged;
Bertalant is gyötri a testvéri bánat:
Ő az ifjabb, úgymond, és az ifjabb várhat.
Százszor a leányt ők nevezik biróvá: |
Míg nyomos tanáccsal közbeszól az apja
És a döntő percet három évre szabja.
Nem enyhíte semmit az ifjak szerelmén;
Hiába kereste mindenik a halált,
Mert csak hírre-névre, dicsőségre talált.
Ismeré azt minden, a két forgótollat, |
Ismeré a kardot, melyhez oly hű társa,
Valamint a két szem egy közös látásra.
Másodízben térdelt nagy Lajos elébe,
Ki utólszor vonta fegyverét, - a litván
Zendülők haragját hódolni tanitván.
Ott valának, midőn a gőgös Velence, |
A föld kincsesháza és a világ ura,
A magyar fegyvertől békeszót koldula.
Hol vérbűne díját elvevé az asszony,
Ki Lajosunk öccsét birta hajdan férjül,
És még nem számolt be a kiontott vérrül,
Amiért hogy András ő általa vesze. |
Gyilkoló vasától négy dühös magyarnak, -
Neve. . . bár ne volna. . . vesszen a cudarnak!
Nem könnyíte semmit a leány küzdelmén;
Szomorún adá ki az utolsó választ:
Kettő nem bírhatja, hát egyet se választ. -
De én messzehagytam a beszédem sorját; |
Az olasz csak rám vár, lova hetykén táncol;
Maga pedig így szól és homlokot ráncol:
Fussatok, eltapos itt a katona-ló. . .
Hír ne'kül hazulról minek távozátok?
Sírva-ríva keres az édesanyátok."
Így csúfolta őket az olasz előre; |
Vérvörös tollukat kapák mind a ketten
S küldék neki ilyen erős izenettel:
Fogja meg zabláját csúfoló nyelvének,
Az gyermek, akinek nyelve a fegyvere,
Nyelvet öltögetni mi nem tudunk vele:
De ha kedve is van, bátorsága is van |
Válasszon közűlök, tűzze sisakjához,
Könnyű a választás, mindenik halálos."
Kéklő sisakjához tűzte a tollakat,
Melynek a legcsúcsán a maga nagy tolla,
Egy fekete sas-szárny, volt hátrahajolva.
Kiszakaszta ebből két parányi szálat, |
"Jőjön mind a kettő, vagy, nem bánom, annyi,
Ahánynak egy-egy szál pelyhet győzök adni."
Csapni az olaszra, ketten egy emberre,
Nyilat húztak; a nyíl esék Bertalanra,
Megölelte bátyját és indult rohanva.
Lova mintegy úszott a levegőégen, |
Dárda, ember és ló úgy suhant előre,
Mint egy óriási szárnyas nyil, kilőve.
S messziről száguldó szélvésszel dacolna;
A ló sem moccant meg, még a fülhegye sem,
Ahogy azt előre szögezé hegyesen.
De midőn alig volt ötlépésnyi távol, |
Míg gazdája nagyot billente a dárdán,
A magyar vitéznek hónaljába mártván.
Meghorkant a szép ló és elszaladt tőle,
Futkosott gazdátlan s addig meg sem állott
Míg mind le nem hányta a nyeregszerszámot.
Elbusúlta magát a másik dalia, |
Megereszti fékét és vágtatva nyargal
Az olaszra, kivont széles görbe karddal.
Az olasz vitéznek sisakos fejére,
De mégis nagyobb, bár csak balkézzel adta,
Mellyel az idegen a csapást fogadta.
Elszakadt a kardvas épen a tövében, |
Parittyázott a vas - felrepült ragyogva,
Aztán eltemette magát a homokba.
Jobbjával a súlyos dárdát emelé fel
(Súlyos volna másnak, de neki csak álom)
S megcsapá vele a szegény ifjat vállon.
Egybe' visszarántá. Dőlt a test utána, |
Fővel esett, lábát felfogá kengyele,
Bokros paripája futni kezdett vele.
Fennakadt testével Isten tudja hova, -
Kövön törte volna össze ifju fejét,
Szomjú föveny inná szétloccsant velejét:
De nem óhajtotta íly csúnya halálát |
Szügyébe hajítá a szép paripának:
Visszatántorodva lerogyott az állat.
Kezök alá venni az elesetteket:
Megörűltek mindjárt s paizson emelve
Vitték onnan őket nyúgodalmas helyre.
Seböket kimosták tiszta forrásvízzel, |
Mikor ők elhagyták, jött az édes álom,
Aki legjobb orvos ezen a világon.
Vagy tán puha bölcső, vagy himbáló sajka,
Vagy folyam az élet s halál közti mesgyén,
Egyik partja innen, a másik túl esvén.
E folyón az ifjak ellenkező partra |
Lóránt az életre, szerelemre virrad,
Bertalannak enyhet a nyugasztó sír ad.