Számos törvényes rendelkezés elismeri, hogy a székely nemzet a földjét a nemzet első bejövetele, az első foglalás alapján bírja. Területe nem királyi föld (terra regia, fundus regius), mint pl. a szászok földje, s nem fizetett utána sohasem földbért, mint pl. a szászok az általuk bírt föld után. A Székelyföld és a királyi terület közötti jogi különbséget a király azzal ismerte el, hogy az előbbin nem érvényesítette a háramlási jogot; ezzel juttatván kifejezésre, hogy a Székelyföld nem volt a királyé és a székelyek azt nem a király adományából bírják. A Székelyföld, melyet országnak is neveznek, előbb hét, majd öt székre oszlott. Már 1444-ből biztos adatunk van arra, hogy a hét szék teljesen megalakult volt. A székeket, illetve közönségüket latinul kezdetben universitasnak vagy districtusnak, majd 1366-ban már sedesnak mondták. A székek, melyeknek mindegyike külön-külön önálló törvényhatóság volt, a következők: Udvarhelyszék (Keresztúrszékkel és Bardócszékkel), Háromszék (Sepsiszék, Kézdiszék és Orbaiszék, Miklósvárszékkel vagy más néven Erdővidékkel), Csíkszék (Al-Csíkszék, Fel-Csíkszék, Gyergyószék és Kászonszék), Maros-szék (a régen teljesen beolvadt Szeredaszékkel) és Aranyosszék. Ez a beosztás a legújabb időkig változatlan maradt, ezt csak az 1876: XXXIII. tc. 1. §-a szüntette meg, amikor a székeket vármegyékké szervezték át és területüket megváltoztatták.
A székely nemzet (natio Siculica) közjogi és politikai értelemben egyaránt külön nemzeti egyediség volt a legrégibb időtől kezdve egészen az 1868: XLIII. tc. életbelépéséig. Ősi joga a nemzetgyűlések tartása, melyeken a belkormányzatot érintő külön törvényeket hoztak. Saját ősi szabadságával (libertas Siculorum), törvényével (lex Siculorum), szokásával (consuetudo Siculica) és jogával (ius Siculicale) élt, szemben a magyar nemesi szabadsággal, törvénynyel, szokással és joggal. Ispánja (comes Siculorum) királyi zászlósúr és az ország igazi bárója volt, akinek címét az erdélyi választott fejedelmek, majd 1742-től a Habsburg- és a Habsburg-Lotharingiai-családbeli örökös fejedelmek címeinek sorában találjuk, s Magyarország és Erdély egyesítése után a magyar királyok címében továbbra is bennmaradt.
A székek lakossága hat-hat nemzetségre és minden nemzetség négy-négy ágra oszlott. A székek élén egy főbíró (később székbíró) és egy főhadnagy (később székkapitány) állott, mely tisztségeket a nemzetségek ágai meghatározott sorrendben viselték, s a tisztek évenként változtak, tehát a tisztségek viselésének joga az egyes ágakat minden huszonnégy évben egyszer illette meg. A tisztségviselésben a nemzetségek sorrendje úgy volt megállapítva, hogy a főbíró 5és a főhadnagy együttesen sohasem legyen ugyanabból a nemzetségből. Ezek a tisztségek a XVI. században eltűntek s helyüket a fejedelem által kinevezett főkirálybíró és főkapitány foglalta el. A főkapitányságokat II. Rákóczi Ferenc szabadságharca után már nem töltötték be. A székek a XVII. század elején kivívták, hogy az élükön álló főkirálybírókat, akik a főispánokhoz hasonló jogállással és hatáskörrel bírtak, maguk választhatták, holott a főispánok megválasztásának joga sohasem illette meg a vármegyéket, így a főkirálybíró a korábbi nemzetségi főbíró (székbíró) autonóm tisztségének örökösévé vált. A főkirálybírák kinevezésének joga csak az 1868. évi XLIII. tc. 9. §-ával szállott át az uralkodóra. A főkirálybírói cím a székely székeket vármegyékké átszervező 1876: XXXIII. tc. hatálybalépésével szűnt meg.
A székelyek eredetüknél fogva mindannyian országosan elismert igazi és kiváltságos nemesek, mert nemességük földjüknek első foglalásán alapszik és a nemesi jogokat az ország egész területén gyakorolhatták, tehát nem helyi nemesek. A székelység (Siculitas) a székelynek olyan veleszületett személyi joga, mely öt a magyar szent korona egész területén elválhatatlanul kísérte; egyben olyan jog, mely nem képezhette királyi adományozás tárgyát.
A székely örökség (haereditas Siculica) más jogi természetű volt, mint a magyar nemesi birtok, tulajdonosának több és erősebb jogokat biztosított, mert a Székelyföldön nem volt királyi háramlási jog (ius regale, ius regium). Ennek folytán a fiúág kihalása esetében a leányok uralkodói fiúsítás (praefectio regia) nélkül is örökölték az ősi vagyont, ez volt a természetes leányfiúsítás vagy fiúleányság (praefectio naturalis); ha pedig az elhaltnak leányai sem maradtak, abban az esetben az atyafiak, s ezeknek hiányában a szomszéd, illetve a falu örökölt. Főbenjáró ítélet esetében a székely örökség szintén nem az uralkodóra, hanem az örökösökre szállott. A székely örökségnek a magyar nemesi birtokkal szemben fennálló kivételes jogi helyzete abból eredt, hogy a székely örökség birtoklása nem az uralkodó adományán alapult, hanem első foglalású jószág volt. A szomszéd, illetve a falu öröklésének alapját az a felfogás adta, hogy kimutatható rokonok nemlétében a legközelebbi szomszédokat kell az osztozó közös elődök öröklésre hívatott ivadékainak tekinteni.
A székely nemzetnek soha kétségbe nem vont ősi különállásából folyó autonómiája, önkormányzata volt. Ezt az autonómiát azonban nem a királyok és a fejedelmek állapították meg, s nem ők engedélyezték rendi jogkörként, mert ez honfoglaláskori forrásból eredt, így a székelységre vonatkozó törvények és fejedelmi oklevelek ennek az autonómiának csak közjogi konstatálását tartalmazzák.
A székely nemzet rendi tagozódása az ősi hadrendből indult ki. A lovas harcosokat a legrégibb időtől kezdve előkelőbbeknek tartották a gyalogosoknál, ezért a lovasok felsőbb társadalmi osztályt alkottak, így a székelység két rendre, lófőrendre és gyalogrendre, oszlott. A lófőrend vezető tagjai pedig magasabb renddé alakultak és külön társadalmi osztállyá tömörültek, így jött létre a főrend. A leszármazókra átöröklődő nemesi rendek létesülését a földbirtok idézte elő. A földbirtok mennyisége teremtett ugyanis állandó különbséget a nemzet tagjai között, s döntő tényezőként irányította az egyes családoknak különböző rendekbe való tartozását. A rendi állapotnak az ivadékokra való átszállása azonban a jogi felfogásban lassanként azt a további változást idézte elő, hogy mindjobban háttérbe került a rendek elkülönülésének alapja, a földbirtok mennyisége; ezzel szemben mindinkább előtérbe jutott az, ami az ivadékokra átszálló, örökölhető rendi állásnak a későbbi jog szerinti alapja lett, a származás. Az örökölhető rendiség az egyes társadalmakban akkor született meg, amikor a rendi hovatartozás súlypontja a földbirtok mennyiségéről a származásra helyeződött át, amikor valakinek a rendi állását többé nem birtokának nagysága, hanem atyjának nemesi rendi helyzete határozta meg. Az ilyen rendek alakulása akkor nyert hivatalos elismerést, amikor a fejedelem oklevélben először említést tett róluk, s ez a folyamat akkor fejeződött be végleg, amikor az ekként kialakult örökölhető rendi állásokat a fejedelem privilégiális oklevelekben az utódokra kiterjedő hatállyal már maga is adományozni kezdte.
A székely nemzet három különálló rendjét Mátyás király 1473. december 9-i oklevelében említi, amikor elrendeli, hogy a székely ispán külön jegyzékbe irassa össze a lófőket, kik ilyen 6állapotú elődöktől származtak és akiket maradandó különbségük végett primipilusoknak fognak nevezni, s külön a gyalogokat, egyben pedig megparancsolta, hogy ezt a beosztást a primorok önkényesen ne változtassák meg. Ettől kezdve a székelyek három rendje, mint a király által elismert jogi intézmény és rendi szervezet, állandóan fennmaradt és annyira megizmosodott, hogy a XVI. század második felétől kezdve a király, illetve a fejedelem a magasabb rendi állást oklevélben adományozta. Így a székely nemesség három rendjének születéssel öröklődő rendekké való tökéletes kifejlődése az említett időben végleges befejezést nyert.
A három rendet már teljesen kialakult helyzetében mutatja be Bornemisza Pál veszprémi püspök és Werner György királyi tanácsosoknak és Erdélybe küldött királyi biztosoknak 1552-ben I. Ferdinánd királyhoz intézett következő hivatalos felségelőterjesztése: «A székelyek általában mindannyian nemesek és mindenféle adó alól mentesek, mégis három rendbe tartoznak; közülük az előkelők, akiket nemeseknek mondanak, mintegy a bárók vagy patriciusok helyével birnak. Mások azok, akiket saját nyelvükön lófő székelyeknek neveznek, ezeket latinul primipilusoknak mondják, akik mintegy lovagrendűek. A többiek a közrendűek, mégis mindannyian, amint mondtuk, nemesek». Az 1790–1791. évi erdélyi országgyűlés 1791. évi június hó 4-én tartott 58-ik ülésében figyelembevéve, hogy «a székely nemzet három egyenlő nemesi eredetű rendekből, úgymint: primores, vagyis fő-rend, primipilus, avagy ló-fő, és pixidarius, avagy darabontságból áll» – sarkalatos törvények és régi privilégiumok alapján egyhangú határozattal elrendelte, «hogy a székely nemzetnek, hol annak emlékezete előfordul, mind az három rendjei említessenek». Báró Wenckheim Béla belügyi, Lónyay Menyhért pénzügyi és Horváth Boldizsár igazságügyi minisztereknek 1869. évi január hó 23-án kelt 10,598/1868. B. M. számú közös felségelőterjesztése, melyet I. Ferenc József király 1869. évi február hó 16-án kelt legfelsőbb elhatározásával változatlanul elfogadott, a székelyek rendi viszonyairól a következőket állapítja meg: «bátrak vagyunk megjegyezni először azt, hogy a székely nemzet az általa birtokolt földet ősi foglalás jogán bírta s a korona itt nem birván örökösödési joggal, birtokos nem is lehetett; másodszor azt, hogy a székely nemzet minden tagja született nemes, s mint ilyen, a hon védelmére személyesen volt kötelezve. Ezen honvédelmi kötelezettség a székely nemzetet három részre osztotta. Az első osztályt képezték a főnemesek, kik többed magukkal, a második osztályt a lófőnemesek, kik lóháton, a harmadik osztályt a darabontnemesek, kik gyalog voltak kötelesek a hon védelmében részt venni. A honvédelemnek ezen szervezete a szathmári békekötés után korszerűetlennek tűnvén fel, 1713–1729 között a székelyföldi főkapitányságok rendre eltöröltettek s az óta a székely nemzet tömegesen többé fegyverre nem szólíttatott, a nemzet tagjai közötti osztályzat azonban tovább is fenn maradott».
Előfordul, hogy egyesek a székelyek jogi helyzetét a jászok, a kunok, a szentgáliak és a hajdúk helyzetéhez hasonlónak mondják. Ezek azonban elfelejtik, hogy e népelemek közigazgatási berendezkedése más gyökérből származik, mint a székelyeké. E népek egyikének a kiváltsága sem ered a honfoglalás korából, hanem azzal későbbi uralkodók kegyelméből bírtak. A jászok és a kunok kiváltsága nem volt nemesi kiváltság, a szentgáliak csak helyi nemességgel birtak, a hajdúkat pedig Bocskai István emelte nemességre; ezekkel szemben a székelyek az összes nemesi jogokat a magyar szent korona egész területén a honfoglalás óta zavartalanul élvezték és szabadon gyakorolták. A kunok nemzetségi beosztása némi hasonlóságot mutat a székelyek szervezetéhez, de ez a jelenség – minthogy a kunok csak a XIII. században telepedtek be – hazai jogunk szempontjából nem vehető tekintetbe, ezért ennek legfeljebb az eredet kérdésében van jelentősége. A kun törökfajú nép, ennélfogva természetes dolog, hogy beköltözésekor az ilyen népeknél divatozó törzsrendszert hozta magával.