1987–88: „Másnap”
1987–88: „Másnap”
Ami 1987–88 nemzetközi pénzügyi eseményeiről elsőként eszünkbe jut, az valószínűleg 1987. okt. 19., a New York-i Részvénytőzsde (New York Stock Exchange) „fekete péntekje”. A részvényárfolyam-zuhanás kisebb-nagyobb mértékben szétterjedt a részvénypiacokon, érintve a pénzügyek más fórumait is. Az események okainak megítélése ma sem teljesen egyértelmű, az elemzések inkább csak azokra a folyamatokra mutatnak rá, amelyek közrejátszottak. De hogy minek mekkora súlya volt? Finoman fogalmazva: erről megoszlanak a vélemények.
A hagyományokhoz ragaszkodó gondolatmenetekben alapvető mérleg- és árfolyam-összefüggésekre tették a hangsúlyt. Ilyen pl. a sorozatosan rekordokat döntő amerikai költségvetési deficit; a legfejlettebb tőkés országok közötti aránytalanságok a fizetési mérlegek egyenlegében; ebből következően az állandó (leértékelődést váró) bizonytalanság az USD árfolyamát illetően; ezzel összefüggésben pedig az, hogy vagy az amerikai kamatlábak növekedésére, vagy a kereskedelmi protekcionizmusra (az import korlátozására irányuló intézkedésekre) számítanak. A várakozások nagymértékben hatnak a pénzügyi piacokon a tényleges folyamatokra. Hiába javult a kereskedelmimérleg-egyenleg a kívánatos irányba, ez csak a mennyiségek számbavételekor volt igaz, a pénzbeli értékek tekintetében még nem érződött. Így ezt a pénzpiacok sem vették komolyan.
A pénzügyi piacokra a bizalmatlanság volt a legjellemzőbb, amit csak erősített a legfejlettebb országok deklarált szándéka a valutaárfolyamok nagyobb stabilitásának megteremtésére, ill. az erre irányuló tényleges intézkedések hiánya közötti ellentmondás. Márpedig a pénzpiacok két dologtól függnek: táplálójuk, a bizonytalanság, hiszen az árfolyamváltozásokat így lehet kiaknázni – és a bizalom légkörétől, amely azonban az instabilitás egy bizonyos szintjén túl megrendül, a tőkeáramlás elakad, vagy legfeljebb csörgedezik.
Noha voltak szakértők, akik hangoztatták, hogy az adott gazdasági-pénzügyi háttérben a részvénypiacokon lassan 5 éve tartó folyamatos áremelkedés indokolatlan (a fák nem nőnek az égig – mondták), azaz a részvények túlértékeltté váltak, és bekövetkezhet a „korrigálás”; változatlan eufóriával folyt a nemzetközi pénzügyi piacok globalizációja. Kétkedésre kevéssé hajlamos agyakban fel sem merült a kérdés, hogy tulajdonképpen miért kedvezőbb a szabad pénz-és tőkeáramlás világot behálózó rendszerének továbbépítése nemzeti, regionális avagy részlegesen globális piacok helyett. Sommásan úgy intézték el a kérdést, hogy az a cég, amely mai világunkban nem a „világpiacon” – értsd a pénzügyileg globális világpiacon – szerez magának tőkét, gondatlanságban vétkes.
(Azt egyébként nem lehet vitatni, hogy bizonyos globális pénzügyi piacok valóban hasznos szerepet töltenek be, amit korábbi állapotukban nem láttak el. Így a 24 órás folyamatos üzletelés megteremtése kétségkívül előnyös. E mércével mérve ma legkiterjedtebb a valutapiac, amelynek napi világforgalma megközelíti a 200 Mrd USD-t. Nonstop üzletmenet van néhány árucikkben is, így az aranyban és az olajban. Ami az értékpapírokat illeti, ilyen környezetben lehet pl. amerikai kincstári kötvényekkel üzletelni, s ennek köszönhető, hogy az összes lehetséges tőzsdei határidős kontraktust figyelembe véve jelenleg ennek az értékpapírnak legnagyobb a forgalma: naponta eléri a 25 Mrd USD-t).
A 80-as évek nemzetközi pénzügyi folyamataira tehát az a legjellemzőbb, hogy a tőke megszerzése egyre inkább a nemzetközi értékpapírpiacokra helyeződik át a hagyományos bankhitelekről. (A nettó bankhitelezés értéke 1981-ben érte el a csúcsot 165 Mrd USD-vel; azóta e szint alatt mozog. Abban az évben a nemzetközi kötvénykibocsátás még csak 32 milliárdra rúgott, azóta viszont évi átlagban 37%-kal növekedett.)
Ebben az összefüggésben 1987 okt. 19-én bizalmi válság tört ki, amelynek következményei egyelőre beláthatatlanok. Az IMF szerint alapvető lenne a nemzetközi (pénzügyi) koordináció erősítése oly módon, hogy az egyes nemzeti lépések szimmetrikusak, összehangoltak legyenek: a krónikus költségvetési deficittel rendelkező országokban (mindenekelőtt az Egyesült Államokban) irányuljanak arra, hogy a költségvetési kiadások lassabban nőjenek, mint a termelés; míg ennek fordítottjára lenne szükség a költségvetési többletet mutató országokban (mindenekelőtt az NSZK-ban és Japánban).
