62
62
Másnap híre futott a palotában, hogy Atilla követeket indított reggel a Rajna partjára, Ildikó apjához: megkérte a kezét a leánynak.
Csakugyan utaztak el a főurakból, Csáth, Dorog és Orgovány is köztük. Senki se tudta, hogy hova.
Én nem sokat gondoltam velök: leveleket kellett írnom a sváb, kvád, rug, scir, turciling, herul és más fejedelmeknek, akik az Adria partján teleltek a népükkel, hogy mihelyt enged a tél keménysége, azonnal induljanak az Alsó-Dunára, és várják meg Atillát; a tavaszon Konstantinápolynak indulunk.
Az új császár ugyanis, Marciánusz - egy kemény nyakú, vén katona - még a katalauni hadjárat előtt megtagadta az adót. Azt izente Atillának:
"Aranyat csak a barátaimnak adok. Más csak vasat várhat tőlem."
Amire Atilla még rövidebben válaszolt:
"Vasra én acéllal felelek."
Azonban akkor már nyugatnak állott a rudunk. Marciánusz várhatott. Az idő csak most érkezett reá.
- Mához egy évre - mondta Atilla egy este -, ott ebédelünk Marciánusznak a palotájában, s vele hordatom magam elé a tálakat.
Hát mondom, azon a napon is sokat dolgoztam.
Este ismét a patríciusasszony izent át, és én fáradtan is szívesen siettem hozzájuk.
Csáth csakugyan elutazott. Emőke bágyadt volt. Csáthné sem aludott még eleget az éjjeli mulatság után - korán lefeküdt.
Emőke azonban velünk maradt.
A leveleket lassan és sokáig írtam, hogy idő szakadjon, amikor Emőkével beszélhetek.
Dicsekedni óhajtottam, hogy nincs olyan nap, amelyen egy-két aranyat ne keresnék, s hogy a társaim nagyszép minden jóval biztatnak. Konstantinápolyban pláne én leszek a vezető. Atilla mellett harcolok. Ezt a mondást: Attila mellett harcolok, különösképpen elkészítettem előre, hogyan ejtem ki. Emőke tudja, mit hordoz ez a mondás. A jövő gyönyörű képét: gazdagságot, méltóságot, mennyországot!
Jókedvem volt. Tréfáltam, hogy Emőkét földerítsem. A halványságát arra tudtam, hogy nem aludt eleget. Dicsértem a táncát, a ruháját, s közben megírtam a levelet is a patríciusasszony férjének.
No, mulatságos levél volt. Le kellett festenem, hogy mennyit szenved, és hogy ha a váltságdíjat hamar meg nem küldik, elsorvad a sanyarúságban.
- Asszonyom - mosolyodtam el -, amióta itt vagy, meghíztál. A sanyarúságban.
Ásított.
- Nem tudom, hogyan van - felelte -, de magam is tapasztalom, hogy szűkül a ruhám.
Végre a levél elkészült. Pecsétet csöppentettem rá, s a patríciusasszony lenyomtatta a gyűrűjével. Dzsidzsia fogta a kisebbik lámpást, és bekísérte a szobájába. Egy percre magunkra maradtunk.
Emőke szeme akkor rám nyílott. Valami különös bús nézéssel, ahogyan talán csak az a nő nézhet, aki vérpadon térdel, s utoljára néz fel, hogy a következő pillanatban lehajtsa a fejét, s várja, hogy a hóhér pallosa rásújtson. Valami ilyen nézés volt az. És szólt is:
- Zéta, mi szomorúbb a halálnál?
Csak bámultam. Mit is szólhassak az ilyen kérdésre? Ő maga felelt. A fejét ingatva bámult maga elé:
- Az élet.
Én csak képedeztem.
A szeme könnyben úszott. Mit akart mondani? - nem tudom. Az ilyen nyilatkozatokra nem lehet válaszolni. Én is csak vártam, hogy kimagyarázza: mi lelte.
Azonban Dzsidzsia visszatért. Emőke fölkelt, s bement a másik szobába búcsútlanul.
A lépcsőn megszólítottam Dzsidzsiát:
- Mi baja a kisasszonyodnak: igen szomorú.
- Az, ami nekem - felelte Dzsidzsia.
- Hát neked mi bajod?
- Ki törődik avval?
Megbosszankodtam rá.
- A csuda rázzon meg, hát már te is titkolózol? Mi baja a kisasszonyodnak?!
Gondolkodva nézett rám, és csak a szemöldökét emelgette, vállát vonogatta.
Nem vallathattam. De lógó fejjel ballagtam haza, s mind éjten át Emőke szava búgott a fejemben:
"Mi szomorúbb a halálnál?"
Nemsokára rá kiváltották a patríciusnét. Az ura maga jött el érte. Megkeresett engem az íróházban, és megkérdezte, hogy mekkora volna a váltságom?
- Nem tudom, uram - vonogattam a vállamat -, nem kérdeztem.
- Hát - azt mondja -, ha nem nagy, kiváltalak. Magam mellé veszlek, nemességet szerzek neked. A leveleidet írástudók is megcsodálták. Olyan megható képet festettél a feleségemről, hogy még idegenek is könnyeztek rajta. Kiváltalak.
- Köszönöm - feleltem kevély alázatossággal -, inkább vagyok itt rab, hogysem nálatok, uram, főnemes.
Megütközve nézett rám. Még tán ma is csóválja a fejét, ha eszébe jutok.
