44
44
Az urak napestig ott állongtak Atilla sátora tornyán; szemlélték a római sereg letáborozását.
Én csak a mi sátorunkról nézelődtem a nagy hőségben. A síkon messze el lehetett látni. S hallgattam az öreg vitézek megfigyeléseit.
- Ni - mondotta az egyik -, középre az alánokat állítja a római.
S valóban látszott a seregek elhelyezkedésén, hogy azt a mozgó nádast középre illeszti Aéciusz. Szangibánnak a hada az. Talán gyanakszik arra az ingadozó emberre, azért hagyja középen? Vagy talán a hosszú dárdának a derékhad védelmében lesz dolga? Ki tudja? S csakugyan dereka-e? Hol a közép az ily rengeteg embersokaságban?
- Ni - mondotta a másik -, a burgundok is ott vannak, a frankok is.
- De mi a macskát akar a római balról?
Mert a csillogó római sisakok valóban balról helyezkedtek el. Eléjük odahúzták a nyíllövő gépeket meg a kővetőket. A jó szeműek látták.
- Be akarja keríteni Átillát - röhögött egy széles vállú testőr.
Rám pillantott, s meglátta a fejemen Csegének a sisakját. Vígan kiáltott rám:
- Nini? Talán te is harcolsz?
- Nem is főzök.
- Az urad oldalán?
- Nem is temelletted.
- Jártál már hadban?
- Ilyenben te se.
- Ha nekem adod azt a sisakot, megtanítalak valamire.
- Mire?
- Hogyan kerülhetsz ki élve a csatából.
- Ha a sisakomat neked adom, akkor nem kerülök ki élve. Hát csak tartsd meg magadnak a tanácsodat, én is megtartom magamnak a sisakomat.
Nevettek. A testőr hozzágyeszölte hátát a sátoroszlophoz, mint a disznó.
- Nagy róka ez a görög - mondotta az egyik -, ezt nem ugratod zsákba.
A hunok különben az úton is mindig csak harci fogásokról beszélgettek. Egyik azt mondta, hogy a harcos a lovában bízzék. A másik azt mondta, hogy csakis a lovától féljen: sok ló elbukik vagy megijed, vagy beleugrik a veszedelembe.
Némelyiknek próbált erejű amulettje volt. Másiknak olyan kardja, amely már száz ellenséget küldött a másvilágra. Olyik embervérrel dörzsölte be a lova orrát. Másik meg abban a kiáltásban bízott, hogy: "Hopp, uram Istenem, őrdög az ellenség!"
Az ilyen tanácsok, bármily ostobák is, mindig érdekesek háborús időben.
Én csak azt tudtam, hogy a lovam Csáthnak a legjobb lovaiból való. A karom ha nem is olyan erős, mint a másoké, az eszem mindig helyén van: ahol azt látom majd, hogy veszedelmes az egészségemre az állapot, a lovamat félreugratom, visszarángatom. Ha netán közibe sodródik a rómaiaknak, lerántom a sisakom tarajáról a bőrt, a rostélygombról a tollat, s ordítok latinul. Ha meg azt látom, hogy a hátán vagyunk az ellenségnek, én ordítok leghunabbul:
- Huj! huj! a kutyafáját!
S én dolgozok majd legserényebben. A fő a tanú vagy a levágott fej.
Azon a napon mégis, hogy a tengernyi ellenséget láttam, valami hideg sugallat járt a fülem körül:
- Zéta, itt maradsz! Sok ezer ember marad itten, hol a bizonyosságod, hogy élve kerülsz ki a veszedelemből?
Délután még mindig helyezkedett a római hadsereg. Látni lehetett, hogy a bőrpajzsos vízigótok barna vonala kanyarodik elő. Azokat is az első sorokba viszik.
A mi táborunk is egyszerre megcsördül.
- Hirjit! Hirjit! (Ide! Ide!) - hallom a gót tisztek kiáltását.
S megindultak a gótok. Hosszú vonalban kígyóztak elő a sátorok közül. A tisztek egymás után tűnnek elő: a fekete arcú Akrán, a kék szemű, hóbortos Ejszárn, a szaporán lépő Filleinsz, az örökké mosolygó, sodrott bajszú Fiszkja, aztán jöttek a többiek is: Gilta, Nikilsz, Milit, Nuta, Roiksz, Szavil s a fiatal Szkura, akinek mindig fél fülön a süvege. Táncolt tegnap dudaszó mellett.
Akkor már, hogy a római sereg elhelyezkedett, Atilla a vízigótokkal szembe a maga osztrogótjait állította. Pokoli gondolat: testvért testvér ellen! A vízigótok gyűlölték az osztrogótokat, hogy miért nem tartottak velük, mikor megszöktek Atillától. Az osztrogótok szintén gyűlölték a vízigótokat: azt mondták, hogy meghódolni, azután megszökni gazság!
Ellenség ellenséggel megbékülhet a hadban, de testvér a testvérrel nem. Káin fegyvere a leggonoszabb.
S így harcolhatnak majd egymással az alánok is!
Középen a hunok maradtak: fekete és fehér hunok együtt; Ardarikot a gepidákkal jobbra állította Atilla. Oda kerültek a kazárok, a jászok, kvádok, rugok és szarmaták is. A rómaiak válogathatnak majd a népfajokban.
- A herulokat nem látom - szólalt meg mellettem Szabad-Görög.
- Északnak küldte Átilla őket - felelte a verejtékét törölve a gazdám -, magyariakkkal együtt; a hátába kerülnek a rómainak.
Egy dárdalövő gépet vontattak el mellettük nagy zörgéssel. Hat ökör húzta. Már akkor mindenfelé rendezték a gépeket: dárdalövőket, faparittyákat, kőhányókat, gépíjakat. A parittyás népfajok a szekerek tetejét szállották meg. A tömött zsákok, hordók és bugyrok tetején vígan dolgozhattak. A szekerek előtt a lándzsás alánok és kaszás gelonok ültek.
Azok majd csak akkor elegyednek az aratásba, ha az ellenség a szekérvonalig hatol.
Azt gondoltam, hogy még azon a napon megkezdjük a harcot, de nem: csak helyezkedtek egymás mögé, egymás elé, ahogyan Atilla rendelte.
Beesteledett. Mintha az eget korommal festették volna be. Az őrtüzek kigyulladtak mind a két sereg előtt. Az őrségek olyan közel álltak egymáshoz, hogy átlőhették volna egymásra a nyilaikat.
Az utolsó parancs azon az estén az volt, hogy a síposok és kürtösök hallgassanak, s mindenki korán térjen pihenőre.
