24
24
Hajnalban az a veszett lárma ébresztett föl, amely csak a barbárok városában hallható. Tülkölés, ostordurrogás, disznóröfögés, tehénbőgés, emberi hujjogás.
Az emberek is a nappal kelnek. Megmozdul a város. Lovasok robognak elő. Itatnak a kútnál. Asszonyok futnak borzasan a disznó után. Cselédek nyújtózkodnak a paloták előtt. A harmatos fákon veréb csiripel. A város fölött galambok kerengnek. A fecske apró köröket csapva kezdi a légyvadászatot.
A szénában alkalmas jó vackom volt. Más szolgák is háltak ottan, de nem háborgatott csak egynéhány szúnyog.
Letisztogattam magamról a szénaszálakat. A sarumról, amennyire lehetett, leveregettem a port. Elkedvetlenedve láttam, hogy oldalt kifeslett. A rabszolgák nyáron mezítláb járnak. Ilyen szép sarut, mint az enyém, erre nem is látni. Ha lepusztul a lábamról, vajon mezítláb kell-e járnom Emőke előtt?
Megmosdottam. A hajamat is elrendeztem, fésű nélkül, ahogyan lehetett. Aztán a kapuba álltam. Gondoltam: ha a gazda fölkel, hívat majd.
Hát csakugyan: egy óra múlván szólítanak a szolgák:
- Hé, görög! Be az úr elé.
A család az emeleti verandán ült. Tej, vaj, szalonna, égett bor állott az asztalon. Emőke a két gyermek mellett. Ott volt Dzsidzsia is, s egy horgas orrú vénlány rab, piros selyemkabátban.
Mindezt egy pillantással láttam, mikor beléptem. Meghajoltam. Az ajtó mellett maradtam, és lesütöttem a szememet, mint rabnak illik az ura előtt.
- Mi van a kezedben? - szólított meg Csáth.
- A pénzem.
S előreléptem: odanyújtottam neki.
- Aranyak - bámult el Csáth. - Hát ilyen, gazdag vagy te?
- Priszkosz megengedte, hogy ezt a szót is ösmerjem: enyém. Itt tudom, más a szokás.
- Apám - szólt Emőke hevesen -, ezt a pénzt Rika nagyasszony adta ennek a görögnek.
- Bánom is én - felelte Csáth vígan -, rabnak nem jó, ha pénze van.
- Ami a rabé, a gazdájáé az - szólt az anya is.
Visszavonultam az ajtó mellé.
- Gondolkodtam azon, amit mondtál - kezdte a gazda -, hát a rómaiaknál furcsa az a szokás, hogy tanítót állítanak a gyerekek mellé.
Illedelem szerint igennel vagy nemmel kellett volna felelnem, de mit illedelmeskedjek én az ilyen barbárnak, aki lóhúst eszik, és elzsebeli a szegény rabnak az erszénykéjét?
- Az ember csak neveléssel válik emberré - feleltem a tekintetemet fölemelve -, a két fiúcska eszesnek látszik.
- De hát mi az isten fekete csudájára taníttassuk őket?
- Először is a betűkre, uram. A betű a kulcsa a szellemi kincstárnak.
- "Szellemi kincstár?" Mi az a "szellemi kincstár"?
- A lélek gazdagsága, uram. Sok ezer ember gondolata, tudása, okossága vagy emléke, ami mind meg van gyűjtve a könyvekben, az évek sok elmúlt százai óta.
- Hát olvasásra tanítanád őket?
- Írásra és olvasásra, ha parancsolod, uram.
- Bolond vagy, te legény! Hát nem látod, hogy én gazdag ember vagyok? Annyi íródeákot fogadok, amennyit akarok. Hát minek tudjak én írni vagy a fiam?
Hogy ezt bosszúsan és igazának bizonyosságával mondta, nem mertem ellenkezni.
- Hát akkor matematikára.
- Mi az isten fekete csudája az?
- A számolás tudománya, uram.
- Hát az mire való? Én sose olvastam meg a barmaimat, mégis meglátom, ha lovam vagy tehenem hiányzik. Az aprójószág hol több, hol kevesebb. Mit számolgassuk? Arra való a kulcsár: tartsa észben, az! Hát még mit tanítanál?
- Geográfiát, históriát, filozófiát... - rebegtem aggodalmasan -, mindent, amit parancsolsz, uram.
- Ne beszélj énvelem görögül. Hunul beszélj.
- A geográfia a földnek ismerete, uram. Okos embernek jó ismernie az országokat, hegyeket, vizeket; hol milyen nép lakik? milyenek a városok? merre vannak bányák, püspökségek, hegyi átjárók, várak? hol milyen ipar dívik s más efféle.
- Ez már jó tudomány - bólintott elgondolkodva -, de ez se való gyereknek. Ez csak királynak való. A király oda viszi a népét, ahova ő akarja. A fő az, hogy a nép füves helyen legyen, folyóvíz mellett. Hát még mi tudományt ajánlasz?
- A históriát, vagyis történelmet. Az arról szól, uram, hogy akik előttünk éltek, miféle emberek voltak, kik voltak a királyaik és vezéreik. Miféle küzdelmekkel éltek? hogy erősödtek? hogy gyöngültek? hogy okosodtak a maguk szerencsétlenségein?
Csáth a fejét rázta.
- Ez a regösök dolga - mondotta - meg a hegedősöké. A fiaim nem szorultak arra, hogy tanulják ezt. Ha éppen effélék hallgatására van kedvök, hívatnak regöst, hegedőst: elmondatják. Hát még?
Már elfűtött a meleg.
- A filozófia, vagyis a bölcsesség tudománya - mondottam búsan -, a hét görög bölcs élete és tanításai. Különösen Arisztotelész, Epiktétosz, Plató és Szokratész...
Csáth legyintett:
- Vigye el őket a görög ördög! Én nem tanultam könyves bölcsességet, mégis okos ember vagyok. A fiaim se lesznek alábbvalók.
Nem mertem többet szólani.
Szinte elbágyadtam a szerencsétlenségtől, hogy nem a ház belsejében alkalmaznak szolgálatra.
A házat a tej illata töltötte be.
Emőke rám se nézett. Szomorú voltam.
Csáth felhajtott egy ezüstpoharat: bizonyosan égett bort ivott belőle.
- Hát - mondotta végre - majd meglátjuk, mire használhatlak. Ideiglen az lesz a dolgod, hogy engem kísérgetsz. Menj.
Megkönnyebbülten lélegzettem. Hát mégse löknek a lovak mellé! Csáth mégiscsak különbnek tart a többinél.
Meghajoltam, s úgy hátráltam ki, mintha a császár bocsátott volna utamra. A horgas orrú vénleány rab utolért a folyosón. Meglökött, és megvetően nézett rám:
- Neveletlen barom!
Elámulok:
- Miért?
- Bejössz: nem köszönsz. Kimégy: nem köszönsz. Csudálom, hogy az úr pofon nem csapott.
