DALLOS SÁNDOR (1901–1987)
DALLOS SÁNDOR (1901–1987)
Dallos Sándor (1901–1987) azt példázza, hogy a könnyűnek szánt olvasmánynak is vannak – lehetnek – komolyabb, igényesebb előzményei. A harmincas évek elején indult író regényeiben és elbeszéléseiben a társadalom perifériájára szorult alakok világát igyekezett felidézni, néhol naturális eszközökkel, de majdnem mindig humanista szenvedéllyel, pátosszal (amelyet csak műveinek retorikus stílusa gyengített bizonyos mértékben). A felszabadulás utáni társadalmi és történelmi változások azonban jórészt megszüntették, emlékké tették ezt a réteget, Dallos "téma nélkül" maradt, s egy-két sikeres forgatókönyv megírása után megelégedett az életrajzi regény sémáival. A déli szél (1960) című kötetében ugyan visszajárnak még a múlt kísértetei, ám A nap szerelmese (1957) és az Aranyecset (1958) címmel megjelent Munkácsy-életrajzai már mindenestől életrajzi regények, e műfaj íratlan szabályai szerint. Érdeme e könyvnek, hogy az ismeretterjesztés nemes pedagógiai szándékát sokszor átlelkesíti a szépíró fantáziája, gazdag írói eszközei. Előadását romantikus hevület jellemzi, de mentes a "műfaj" szokásos túlzásaitól. Amit Harsányi és bestselleríró társai kompromittáltak a harmincas években, azt igyekezett két könyvében újra életre kelteni nagy ambícióval és nem lebecsülendő eredménnyel. Halála után szelíd, csendes, emberségét, tisztult írásművészetét hitelesen idézte vissza elbeszéléskötete, a Támadás a Szellő utcában (1975).
