IV. SZÍN.
Menj, százados, köszöntsd a dán királyt
Nevemben, és mondd: engedelme folytán,
Igényli országán az átkelést
Fortinbras. A gyűlőhelyet tudod.
Ha ő felsége szólni vágy velünk,
Személyesen is hódolunk. Tudasd ezt.
Fogom, királyfi.
Most előre, bízvást. |
(Fortinbras és Hada el.) |
Uram, ki népe ez?
Norvégiából jönnek, uram.
S mi czéllal, kérem?
Lengyelország bizonyos része ellen.
Ki a vezérök?
Az ősz norvég király kis öcscse, Fortinbras.
Egész országot megy hódítani,
Vagy csak határszélt?
Nagyítás nélkül, s igazán kimondva,
Mi egy oly talpalat földért megyünk,
Melynek mi haszna sincs, csak a neve.
Öt aranyért, ötért, nem bérleném ki:
Többet nem is kap, ha zálogba vetné,
A lengyel érte, sem Norvégia.
Úgy hát a lengyel csak nem ví azért?
De hogy nem; már meg is szállotta haddal.
Két ezer lélek s húsz ezer arany
Nem dönti el e szalmaszálnyi kérdést.
Ez mind a béke s nagy vagyon fekélye:
Belül fakad fel, s nem látszik kivűl,
Mért hal az ember. Köszönöm, uram.
Isten velünk, uram. | (Százados el.) |
Fenséges úr, ha tetszik, mehetünk.
Mindjárt elérlek, csak haladjatok.
(Rosenkrantz és Guildenstern el.) |
Hogy vádol engem minden alkalom,
S ösztönzi lusta bosszúm’! Mi az ember,
Ha drága idején vett fő java
Alvás, evés csak? Nem több, mint barom.
Bizonynyal, a ki ez előre-hátra
Tekintő okos észszel alkotott,
E képességet, ezt az isteni
Értelmet nem adá, hogy semmi-haszna
Belénk zápuljon. Már, vagy állati
Feledség bennem, vagy a szerfölött
Aggódó gyáva szőrszál-hasgatás
– Oly gond, miben, ha négy felé hasítnók,
Egy rész az ildom, hárma gyávaság –
Én nem tudom, mért élek, mondogatva:
„Ez a teendő!” bár ok, akarat,
Erő, eszköz, mind kész, hogy megtegyem.
Példák, nagyok mint a föld, intenek;
Tanúbizonyság e tengernyi had
S vezére a gyöngéd, kényes királyfi,
Kinek becsvágytól duzzadó erélye
A vak jövőre nyelvet öltöget,
Kitéve azt, mi nem biztos, halandó,
Sorsnak, halálnak, vésznek, kárnak, egy
Üres tojásért. Az valódi nagy,
Ki fel nem indul, ha nagy oka nincs;
De szalmaszálért is küzd nagyszerűen,
Midőn becsűlet, a mi fenforog.
S hogy’ állok én, kinek atyám megölve,
Anyám gyalázva; ész, vér egyaránt
Fölingerelve, s én elaltatom,
S nézem pirúlva húszezer fiú
Közel halálát, kik egy ál dicsőség
Káprázatáért a kész sírba mennek,
Úgy, mint az ágyba; vínak egy rögért,
Melyen a küzdők száma el se fér,
Mely sírhalomnak is kevés, befödni
Az elhullottakat. – Oh, vért kivánj
Hát, gondolat! vagy értéked silány. | (El.) |