A fegyelmi tárgyalás
A fegyelmi tárgyalás
Amíg az ítélet jogerőre emelkedett, be kellett járnia a törvényesítés útját, és közben tragikomikus módon, egyre súlyosbodott, míg végül tökéletesen nevetségessé nem vált.
Az első lépésben, a kar november 6-i ülésén még változtatás nélkül jóváhagyták a bizottsági határozatot (nem egyhangúan, 24:8 arányban), és a dékán is ennek megfelelően terjesztette tovább.
A javaslat csak a következő lépésben súlyosbodott, az 1920. április 12-én tartott egyetemi tanácsülésen. Az előadó, Dr. Lukcsics József, a hittudományi kar prodékánja ugyan még szóról szóra magáévá tette a bölcsészkar álláspontját mind a vádpontok, mind a büntetés tekintetében, az utóbbiról azonban már „eszmecsere” indult meg. Ennek során Dr. Király Sándor, a jogi kar prodékánja keményen visszautasította a határozati javaslatot, mondván; „itt súlyosabb eset forog fenn”. Követelte, hogy Hevesy ellen indítsanak fegyelmi eljárást, a tárgyalási anyagot tekintsék „előnyomozásnak” és hozzanak fegyelmi ítéletet. Az indítványhoz csatlakozott a jogi kar dékánja, Dr. Doleschall Alfréd és mások is, elegendő számban. A testület nyomban átalakult „a budapesti magyar tudományegyetem tanácsa, mint fegyelmi bíróság”-gá és „a végbement érdemleges fegyelmi tárgyalás eredményeképpen ítéletet” hozott, természetesen a vádlott távollétében. A dokumentumok szerint Hevesy György, „terhére a fegyelmi vétség elkövetését megállapítja, ót ebben vétkesnek mondja ki, s ezért tőle a venia legendit visszavonja”, immár „ítéletileg”.
A nagy meglepetést azonban még csak nem is ez, hanem az írásos indoklás tartalmazza. Ez utóbbi egyrészt hivatkozik a már idézett vádpontokra, másrészt továbbiakkal egészíti ki őket. Ezek szerint Hevesy azon kívül, hogy „előadói megbízást vállalt az egyetemen”, a) a történelmi materializmus kutató intézetében előadásokat tartott; b) a népbiztosságnál a középiskolai ügyosztályt vezette; c) a tanárvizsgáló bizottságban közreműködött a doktori szigorlatoknál; d) „a kommünrendszer védelme érdekében megbízást vállalt és fenyegetően viselkedett”.
Ez már nemcsak nevetséges, hanem kínos is. Súlyosbítani a bölcsészkari javaslatot, teljesen abszurd indoklással, a kar számára is tűrhetetlen, ha legalább a látszat nyomait meg akarja őrizni. Angyal Dávid dékán azonnal, már május 17-én „tisztelettel bátorkodott” fölhívni a rektor figyelmét arra, hogy az a), b), c) pontok tévesek, viszont vészesen emlékeztetnek egy másik ügy, nevezetesen Révay József irodalomtörténész ügyének vádpontjaira. A fölszólalás igaza nyilvánvaló, a megoldás egyszerű: e pontokat csupán „becsúszott tollhibának” kell minősíteni és a hiteles iratból törölni. Ám ha a vádak egy része megalapozatlannak bizonyul, remélhető, hogy az ítélet is enyhül.
Ez azonban föl sem vetődött, a törlést „az eredeti ítélet és indoklás érintetlenül hagyása mellett” végezték el.
