A KIRÁLYFI KÖNYVE
A KIRÁLYFI KÖNYVE
Egy Rudolfunk már volt, aki éjjel élt, nappal aludt, s egész kedvteléssel vizsgálta a csillagok járását a prágai toronyból. Elődei, a hatalmas cézárok meghódították neki a földet, nem maradt fenn egyéb, csak az, hogy ő az égen puhatolózzék.
Utódai aztán megint nem törődtek a csillagokkal: hacsak nem azokat vesszük, melyek a katonák hajtókáin kevélykedtek.
Egyebet ritkán tanult, ritkán hallott egy-egy királyfi, mint az egzercírozást, örökké azt: »Jobbra nézz, Balra nézz!« És azt nem mondta előttünk soha senki: »Mindenfelé nézz!«
De nem is csoda. Hiszen majdnem úgy látszik újabban, hogy az államfőknek nem is igen kell egyebet tudni. Mert ott van például a két Napóleon, milyen okos ember volt mind a kettő, s íme mi lett mind a kettőnek a vége!
Mi magyarok vagyunk király dolgában a legjobban elkényeztetve a világ összes nemzetei közt, nincs is az országban, csak egyetlenegy republikánus Szalay Imre, de annak is az a programja: hogy őfelsége legyen a köztársasági elnök, vagy különben nem kell neki a köztársaság. Hát mi még azt se kívánhatjuk, hogy a fia különb legyen az apjánál. Nekünk igazán nem okozhatott volna nagyobb örömet semmivel, mint hogy könyvet ír és szerkeszt.
Hódító Nagy Lajost nem kívánhatjuk vissza. Kell is már nekünk a hódítás! Bár annyink se volna, amennyink van. Bár lenne a másé Bosznia. A nemzet meggazdálkodott volna nehány milliót, a királyfi is meggazdálkodna egy kötetet, amelyben a bosnyákokat kell leírni. Igazságos Mátyást se várjuk. Hiszen az uralkodik most. Hanem az már egészen kedves meglepetés, ha visszatér Könyves Kálmán.
Éspedig visszatér »könyves« Rudolfban.
A télen világgá hirdette ő is a spiritiszták leálcázásával, hogy boszorkányok nincsenek. Azokról hát nulla mentio fiat. Most pedig tovább megy, és leírja az ő országainak vidékeit, népeit. Szeretetreméltó fordulat! Eddig mindig a népek írták le királyaikat, s most egyszer az esik Budán, hogy a király írja le a népeit.
Nemes kölcsönösség és másrészt királyhoz méltó passzió könyvet kiadni. Oly foglalkozást választani, amely semmit sem jövedelmez.
A tudós királyfi eszméje, midőn annak legelső híre kelt tavaszkor, nagy örömet keltett mindenütt s óriás rokonszenvet ébresztett a trónörökös személye iránt pártkülönbség nélkül, csak a függetlenségi párton akadt néhány ember, aki örült ugyan, hogy a leendő király korához bámulatos érettséggel ilyen a királyok által ritkán belátott komoly törekvésekre érez hajlamot (»Oroszlánt érzünk közeledni« morogták a Herman Ottók jövőbe szegezett tekintettel), de aggódva vették annak lehetőségét, hogy a munkából az fog kitetszeni, mintha maguk a magyar írók is, kik ha Deák Ferenc megcsinálta is a 67-iki egyezséget, sohase énekeltek a közös hazáról, most egy közös kalap alatt lépnének ki a világ elé. (»Egy kalap egy ember« – fogja gondolni a külföld.) És hogy erre a közös kalapra nem rakhatnak annyi árvalányhajat, amennyit nekik tetszik, hogy a lojalitás ferdíteni fog és a többi meg a többi.
Mindezek a kifogások azonban elenyésztek hirtelen. A királyfi finom tapintattal oszlatott el minden ilyes aggodalmat.
A tanácskozásokban, ahol igaz az osztrák írók vettek nagyobbára részt, Jókainak minden propozíciója keresztül ment, mégpedig mindig a trónörökös segítségével, kinek a makacs németek ellenében sokszor kellett odavetni nagy kurtán akarata súlyát.
– Jókainak, uraim, igaza van.
A könyvet tehát Budapesten fogják szerkeszteni, önállóan magyar írók írják olyan szellemben, ahogy nekik tetszik, sem a Rákóczi, sem a Kossuth emléket nem kell kihagyni, ahova odatapadnak.
Mikor ez iránt kérdeztem egyszer Jókait, ezt felelte:
– Hát írhatnék-e én bele másképp? Nemhogy kihagyjuk ezeket, de azt szeretném, ha maga Kossuth is írna bele.
Sőt még több magyarosság lesz a munkában, mint amennyit magunk szeretnénk, még a képeket is magyar piktorok festik és magyar művészek metszik.
Az előleges munkálatok már nagyban megindultak. Nemsokára megnyílik a redakció, s megalakul a szerkesztő bizottság, melynek élén Haynald kalocsai érsek fog állani, s melyben a nagy tudományú Pulszky Ferenc fogja vinni a dirigens szerepet.
Jókai azt mondja róla nagy megelégedéssel:
– Ha megharagszik, leül és megírja az egészet, még a németekét is.
De erre nincs szükség. Mert a munkatársak közt ott lesz Magyarország összes tollforgató embere. Még József főherceg is, aki senkinek sem akarja átengedni leírni a maga kedvenc népét: a cigányokat.
