Tegnap este, hogy az a cudar esős idő volt, korán mentem haza s begyújtottam a kandallóba. A tűz vidáman pattogott, s én levetkőzve eloltottam a gyertyát s úgy néztem, amint a kályha lyukain át rám világítottak a tűzszemek. A kísértetes homály a szoba tulsó szögletében titokzatos árnyakkal telt meg. A szememet behunytam félig s úgy hagytam őket járni-kelni a szobában. Virginiám füstjéből is, mely fölfelé szállott, szürke csíkot képezve az éjben, csupa kísérteties fejek lettek, mik alakot öltve suhogtak, kergetőztek ágyam körül.
Egyszerre hideg légáramlat suhant át a szobán keresztül, megborzongtam s éreztem, hogy az ajtó megnyílott.
Hát bizony az öreg Deák Ferenc volt.
Nem ösmertem az öregurat, míg élt, csak az arcképekről, de egy percig sem haboztam, tudtam, hogy ő áll mellettem.
– Mi újság van az országban? – kérdé jóságos szemeivel szelíden tekintve rám.
– Amit tudunk, mindent beleírunk a »Pesti Hirlap«-ba – mondám.
– No, azt pedig rendesen olvasom. Kicsoda az az »Aliquis« nálatok?
– Azért, mert az a legnépszerűbb emberetek az égben, mivelhogy a legártalmatlanabb és a legjámborabb. Hja, nagyon megfordított világ van ott, öcsém! A mérgestollú írók cikkeit nem olvassák, hanem a »Hasznos Mulattató« a legkapósabb.
– Van-e most valami különös újság a mennyországban? – kérdezém.
– Ahogy vesszük, valami különös azonban nincs. Csak a zsidókkal van egy kis bajunk. Éppen tegnapelőtt adtunk be egy folyamodványt az Istenhez, hogy a paradicsomban adjanak nekik egy külön területet és azt falazzák el, hogy közénk ne jöhessenek.
– Talán valami rossz fát tettek a tűzre?
– Zálogházakat nyitottak. Az angyalok a szárnyaikat zálogosítják el, sőt az utóbbi napokban az egyik ellopta a Krisztus urunk palástját és bevágta. Mire kitudódott, csak a zálogcédulát találták már meg nála.
– És az Isten mit határozott?
– Még eddig nem kaptunk indorsátát. De nem hiszem a kedvező megoldást, mert nagy a protekciójuk. Szent Péter határozottan velök tart.
– Meglehet – szólt az öregúr összeráncolva szemöldeit.
E pillanatban újra megnyílt az ajtó s a vén Zsedényi lépett be s megrántotta a Deák Ferenc kabátját.
– Gyere már, öreg – szólt –, mert elkésünk.
– Ugyan ne menjen, kérem – szóltam én –, minek sietnének, annyi, de annyi kérdeznivalóm van…
– Rögtön üti az éjfélt – sürgeté Zsedényi –, azontúl pedig már kapupénzt kell fizetni Szent Péternek.
– Ugyan hallgasson! – förmedtem fel haragosan Zsedényire.
– Hagyd az öreget – mondá Deák –, az öregnek igaza van. Menjünk!
S az ajtó felé közeledett.
– Még legalább egy szóra, hazám bölcse! – kiálték utána.
– Hadd hallom, édes öcsém.
– Holnap cikket szeretnék írni a Perlaky-ügyben. Mondja, kérem, mit írjak, mi az ön véleménye?
– Az én véleményem az, hogy az igazságot kell támogatni.
– Hiszen éppen az! De hát hol az igazság?
– Ösmernem kellene a tényállást előbb – mondá távozóban a nagy államférfi. – Add elő, gyorsan és röviden.
– Tehát, kérem, úgy áll a dolog, hogy az egyik párt, amelynek élén gróf Zichy Jenő áll…
– Elég, elég! – szólott a nemzet bölcse. – Én látatlanban is azon a másik párton vagyok, ahol Zichy Jenő nincs: annak kell a komolyabb pártnak lenni, s az igazság is ott van minden bizonnyal. Szervusz!
Az ajtóm becsapott, a hűs áramlat ismét megborzongatta tagjaimat. – Zsedényi kiballagott, Deák pedig a kezét nyújtá felém szorításra.
Tiszteletteljesen rántottam ki a magamét a paplan alul s amint hirtelen odanyújtanám, beleütöttem – a gyertyatartóba, mely az éji szekrényemen állt.
A gyertyatartó lefordult s csörömpölve esett a padozatra.
Föleszméltem víziómból, nem volt a szobámban senki, de a virginia szivarom még most is égett.
A nagy pondusos óra a díványom felett kísértetiesen verte egymásután a tizenkettőt.
Reszkető kezekkel gyújtottam meg a gyertyát. Deák arcképe balról, a Zsedényié pedig az íróasztal fölött éppolyan mozdulatlanul függött a szögön, mint egyébkor.