FARSANGI TÁRCA
FARSANGI TÁRCA
Boz-Dickens-szel történt, hogy midőn egy ízben Dowerbe utazott, a kupéban rajta kívül még egy úr ült és egy vénkisasszony.
Mindkettő, mihelyt a gőzmozdony megindult, könyvet vett elő s irtózatosan elmélyedve olvasott, míg maga Dickens gondolatainak adta át magát.
Az olvasmány nagyon érdekelhette az utasokat, mert a férfiból mint a zuhatag tört ki hellyel-hellyel a hahota, míg a kisasszony szemeiből záporként hullottak a könnyek.
A nevető úr, kinek a tokája is rezgett a széles jó kedvtől, meg nem állhatta, hogy az ismeretlen útitársnőt meg ne szólítsa.
– Ön sír, miss? Mit olvas ön az isten szerelmeért?
– Boztól a »Bleak House«-t. És ön, uram?
– Én is éppen a »Bleak House«-t olvasom Boztól – mondá a nevető ember –. S teringette, az a legderekabb, hogy amint látom, egy lapon olvasunk.
Én is úgy vagyok a bálokkal itt Pesten. Más ember mulatni jár oda, én meg a mulatságaimtól megvont időt unatkozom itt át.
Ez alul csak az álarcos bálok (vagy hogy szegedi grammatikával szóljak, bálak) tesznek kivételt. Ezekben azért-e, hogy pikánskodni szabad a maszkokkal, vagy azért-e, hogy az arcokat nem látja az ember, sok érdekes van.
De hát ezek a pesti bálok sem olyanok már ám, mint azelőtt. A szép leányok nem fogytak ki ugyan, hála istennek, s nem is fognak Magyarországról kifogyni soha, hanem bezzeg kifogyott a jókedv, s nem szegénység, mert hiszen a pazar pénz megkápráztatja a szemeket, hanem bizonyos elszegényedés fojtó levegője lengedez a fényes Redoute-termekben.
Az emberek arcán az látszik, hogy az, aki itt van, mindenik valami nagy bajt hagyott odahaza, és az innen mintha a lábánál fogva húzná vissza.
Báró Eötvös József helyesen mondá a társaságról, hogy az olyan, mint egy csomag kulcs, mely egymás mellé fűzve szépen összecsörög – de azért mindenike mégis más-más zárba való.
A közönséges bálok közül csak az elegánsak érnek valamit, a maszkenbálok közül pedig csak a nem elegánsak.
A nem elegáns álarcos bálokon ott van az egész arisztokrácia, a jeunesse dorée, a képviselőház Apponyi Albert gróftól kezdve le egész Bakay Nándorig.
Minden ilyen bálnak van egy bálkirálynője, éppen úgy, mint a tisztességes báloknak, csakhogy egy ilyen királyné sokkal veszedelmesebb amazoknál, mert nem csupán a jobbágyok szívét kívánja és bókjait, hanem erszényüket is.
Minden időszakban volt a demi-monde világban trónus, s mindig ült rajta valaki. A híres bécsi Fiakker Milly óta legalább hat-nyolc ilyen uralkodónőt sorolhatna föl a történelem. Ott van miss Turtin, ott van Pepita Anne, Mademoiselle Snoor, Feher Tilli s mindannyi mások, kiket bonton volt akármi áron egyszer megcsókolni.
A szezon jelenlegi kedvence a szép Mariczl, aki Bécsből került ide, hol már tavaly szerepelt, mi csak úgy élvezzük már mint szurrogatumot.
Németh Berciék ugyan iszonyodnak mindentől, ami Bécsből származik, de a kis Mariczltól éppen nem, s valamint a társalgásra egyesült ellenzék fiatalabb tagjait, őket is éppúgy ott lehet találni mindenütt, ahol Mariczl megjelenik.
Mariczl pedig sokszor jelenik meg és sok helyütt. Nem unja el soha a mulatságot.
Magas, délceg termet, gyönyörű kék szemek, hosszúkás tojásdad arc, gazdag arany haj. Egyszóval Juno lehetett ilyen nagyon fiatal korában.
A tegnapelőtti bálon is ott volt Mariczl, rózsaszín atlasz ruhában a legelső párizsi ruhakereskedésből, nyakán hamis gyémánt ékszer, fején hamis diadém.
Hanem hát a bál nagy hadi fortély szomorú színhelye volt, s Mariczl szerencsecsillaga elhalványult, de ez csak olyan volt, mint mikor a gáz elalszik egy percre, hogy még jobban világítson később.
A nagy esemény röviden így történt. A belépti jegyhez minden férfi kapott egy sorsjegyet is, mert egy aranyóra volt kijátszandó. Egy igazi aranyóra, az egyedüli igaz dolog.
Régi szokás már, hogy az ilyen bálokban a jegyét minden férfi annak a hölgynek adja, aki neki legjobban tetszik. Éjfél táján a hölgyek sorban leülnek s várják a jegyeket. Valószínű, hogy aki a legtöbb sorsjegyet kapja, az nyeri meg az órát is, de ha nem, egy legalább mégis vigasztalja magát, s ez az, hogy ő volt a legszebb, mert ő kapta a legtöbb jegyet.
Mondanunk sem kell, hogy Mariczl kapta volna meg talán az összes jegyeket, ha egy furfangos csíny nem történik.
A szép barna Vilma ugyanis kivágta oldalt a ruháját, a szoknyákat, a jó egek tudnák, hogy meddig, s az, aki a jegyét neki adta, joga volt benyúlni a bűvös zsebbe.
E leleményes dolognak csakhamar híre futott a nemes férfiúi sereg között, sugdosások támadtak.
– Hogyan, a Vilma?
– Tehát egészen be lehet nyúlni. Aranyos ötlet!
Mindenki sietett Vilmához térni, s Vilmának áldozni a jegy átadásával. Valóságos tolongás támadt körülte.
Mariczl le volt sújtva, kétségbeesve. El nem bírta képzelni, mért bolondul az összes férfivilág Vilma után.
– Fi donc, milyen ízlés ezen a Pesten!
De azért Mariczlnak is jutott nehány jegy, s a szerencse olyan udvarias volt véletlenségből, hogy csakhamar visszaállítá uralmát. Az aranyórát Mariczl nyerte meg.
Vígan folyt tehát tovább a polka, a galopp, a filiszterek, honatyák és demi-monde-ok egy nagy gombolyaggá tömörülve járták őrületes sebességgel.
Ugyanazok az urak, akik holnap a »házban« talán így fogják kezdeni beszédeiket:
»A haza koporsóban fekszik.«
