288. sz. december 20. A NAGYSÁG ÁTKA
288. sz. december 20.
A NAGYSÁG ÁTKA
A NAGYSÁG ÁTKA
Szeged, 1879. dec. 19.
Egyszerű hadnagy volt, nagy és hatalmas hadsereg kötelékében. Nem ismerte a világ, nevét nem emlegették még csak a »személyi hírek« közt sem; a hír nem kapta szárnyára s mert senki nem törődött vele, ő sem törődött senkivel: elégedett és boldog volt.
Eszébe sem jutott talán soha, hogy kilépjen a homályból; vágya talán legföljebb annyira terjedt, hogy hadserege kötelékében, katonai rangfokozatban előmenetelt tegyen, hogy fölvigye az ezredességig s aztán mint ilyen vagy a harcmezőn essen el, vagy nyugalomban töltse öreg napjait.
De a sors, az élet színpadának szeszélyes rendezője, másként akarta.
Véres háború után, melyben két nemzet, két faj, két vallás tört egymás ellen vészesen, elkeseredve s mely ezáltal valóságos irtóháborúvá fejlődött, megköttetett a béke. Megköttetett az összes európai nagyhatalmak hozzájárulásával.
Berlinben gyűltek össze a hatalmasok, hogy döntsenek a jog és jogtalanság fölött, hogy fékezzék a győző túlkapásait, megmentsék a legyőzöttnek a romok közül azt, ami még menthető; az állami függetlenséget, a lét legszükségesebb föltételét.
Nehéz munka volt, amit a hatalmak végeztek, a béke műve; mert a háború színterén új államalakulások váltak szükségessé. Mint orvosok amputálták jól-rosszul a beteg testet, kivágva belőle a fekélyt, hogy az ép részeket megmentsék.
E fekélyek egyike nekünk jutott osztályrészül, a mi orvosunk, ki a műtétnél közreműködött, magunknak vindikálta a beteg test egy részét, s mi ezt át is vettük.
Egy másik ilyen beteg rész mint önálló állam lőn kikerekítve. Egy kis test a testből, melynek azonban, elválva az anyarésztől, nem volt feje.
Ki lesz az, ki a súlyos föladatot elvállalja, s feje lesz az új birodalmacskának? Az orvosok ismét összedugták fejüket, összeültek, tanakodtak majd körültekintettek az ily méltóságra születettek közt, s szemük az egyszerű, ismeretlen hadnagyocskán akadt meg.
Őt szemelték ki a magas polcra, melyre rokoni összeköttetései az uralkodó családokkal képesíték egyedül. S az igénytelen hadnagyból egyik napról a másikra fejedelem lőn, I. Sándor Bulgária fejedelme névvel éppen mint a mesékben.
A hír egyszerre szárnyára vette nevét, ő maga elment fényes udvarokat látogatni, instrukciókat fogadni hatalmas jóakaróitól, aztán maga is udvart alkotott új birodalmában. Udvara nem volt ugyan rendkívül fényes, birodalma népességét nyughatatlan, lázongó elemek képeztek, hajlandók a túlkapásokra, hahogy erős kéz nem tartja őket féken, nem zabolázza hevüket.
Azután összehívta birodalma rendeit tanácskozásra, minisztériumot alkotott, szóval: körülvevé magát mindazzal, ami egy fejedelmi udvart megillet. Akaratára polgárhadsereg képződött, s telve jóakarattal népe iránt, alkotmányos uralkodásra szánta el magát.
Mily kevéssé ismerte a nemzetet, annak heves, szélsőségekre hajló, kalandos politikát hajhászó tulajdonságát! Mily kevéssé érthette magát beletalálni új helyzetébe, új környezetébe, a szokatlan méltóságba, mely álmában éré utol! Nem ismerve a népet, melyet kormányoznia kellett, nem számolva a tényezőkkel s nem bírva erős, szilárd akarattal, melyet benne ha talán korábban lett volna is a szigorú junker-katonai fegyelem, az engedelmességhez szokás elfojtott, csakhamar elsodortatott az események által, azok eszközévé vált, ahelyett, hogy azokat uralta volna.
Az az intézmény, melyet ő léptetett életbe, az a nemzetgyűlés, melyet ő hívott egybe, fordult legelsőbben is ellene. Érezni kezdte a nagyság átkát, érzeni kezdte azt; hogy jobb egyszerű, nem ismert hadnagynak lenni, kilátással a késő jövőben az ezredességre, mint befolyni a világeseményekbe, kormányozni egy fékeveszett, rakoncátlan népet, szóval: fejedelemnek lenni, ki nem saját magának, hanem a történelemnek él.
A szkupcsina lassan-lassan fölülkerekedett a fejedelmi hatalmon s végre oda jutott, hogy nyíltan ellenszegült akaratának.
Most látta be végre a hadnagyfejedelem, minő darázsfészekbe jutott. Határozott föllépésre szánta el magát, hogy hatalmát, méltóságát még ha lehet megóvja. Föloszlatta a nemzetgyűlést, s ezáltal nyílt szakadást idézett elő a trón és nemzet között.
Hogy mi következik ezután?
Az egyeduralkodás! Sándor fejedelem ezt kísérti meg, ha sikerül neki. De az egyeduralom támasza a hadsereg, mely nélkül csak ködfátyolképpé válik, s a bolgár hadsereg, mint minden polgárőrség, a néphez szít jobban, melyből alakíttatott, mint a fejedelemhez, kit idegen nagyhatalmak adtak neki.
S így jut a hajdan ismeretlen hadnagy a lejtőre, így halad azon lefelé, míg…
A kép itt nagyon sötétre válik. Vagy lesz Sándor fejedelemben elég önmegtagadás és lemond önként a nagyságról, a fényes állásról, mint ahogy Amadeus ezt Spanyolországban tette, és ismét visszatér ama hadsereg kötelékébe, melyet szolgált, hogy mint igénytelen, ismeretlen hadnagy folytassa pályafutását vagy pedig tovább halad a lejtőn, az örvény felé, mely biztosan elnyeli, s neve vérbetűkkel jegyeztetik be a történelem lapjaira.
Válassza az első utat, az a boldoguláshoz vezet, s azon haladva sohasem fogja meg a nagyság átka!
