225. sz. október 7. OKTÓBER HATODIKA
225. sz. október 7.
OKTÓBER HATODIKA
OKTÓBER HATODIKA
Ma harminc éve játszatott le a nagy tragédiából a legutolsó jelenet: tizenhárom hős bukik el benne egyszerre.
Dehát ez csak azt jelentette, hogy tizenhárom helyen fog megnyílni a nagy nemzeti sír s föltámad, életre kel az eszme, melyet elég mélyen eltemetni nem lehet.
Három évtized moha födi immár az aradi sírt, harmincszor nőtt, ugyannannyiszor megszáradt a fű a néma hantokon, s fehér galamb lebeg fölöttük.
A sír tájékán, hol a honvédek utolsó vezérei álmodják Magyarhon dicsőségét, ismét honvédtisztek kardcsörtetése hallik.
Vajon hallják-e, érzik-e odalent?
Magyar lett újra a magyar. Nemzet, király egyet érez. A sír nem okoz olyan mélyen sajgó fájdalmat többé… inkább enyhületet, hogy: nem hiába haltak el.
A kegyelet elvezet hozzájuk minden évben. Megállunk mellettök s elgondoljuk, ha vajon megbocsátanak-e ők »őneki«?
És megbocsátanak. A fűnek nincs haragos zöld színe, a hantokon néha egy piros pipacs is nő ott… a lombok szelíden suttognak…
De ha egyszer azt találnánk kérdezni, hogy hát velünk vajon meg vannak-e elégedve?
Félek, vihar kerekednék, s arcunkba vágná a sír rögeinek morzsáit haragosan.
