A DUNA
A DUNA
Mikor a Duna megharagszik, nem ismerünk rá öreg, szelíd arcára. Mintha kicserélnék a csendes, jámbor folyamot, mely türelmesen hordozza hátán a béke műveit, a zakatoló hajókat és az idomtalan széles talpakat, melyek mély barázdákat szelnek sima ezüst lapján.
Pajkosan játszik nyarankint a napsugárral, s úgy megcsillog ott, ahova annak a mosolya ér, hogy szinte nehéz eltalálni, mi fényesebb hát, az ő hullámzó kacér fodrai-e, vagy a napsugarak?
Kedves fejedelmi folyam; enyelgő, szelíd, engedelmes; zúgása nincs, csak méla mormogása, titkos regéket suttogó, érthetlen szókkal, ki tudja miről?
Az ősidőkről vagy talán a mélyébe temetett örök titkokról?
Miként állt valaha jegén a negyvenezer dalia, kiknek amint átfagyott keze, lába, egyszerre melegedett fel szívök s egyszerre kiáltá ajkok mennydörgés gyanánt az igazságos király nevét.
Nem-e a jó folyam súgta nekik e gondolatot?
Vagy más rege perdül le morgásában? Ezer évnél idősebb rege, a mélyen lent, fenekén, színes kavicsok közt fekvő hármas királyi koporsóról. Miről álmodik benne az isten ostora? Akármiről álmodjék, csak ne a valóságról!
Milyen kár, hogy a Duna mormogását nem érti senki. Pedig hozzánk beszél, amint megcsapkodja habjaival a Lánchíd óriás oszlopait, a rakpartok vörös márványát, a tündér Margitsziget lehajló bokrait, zöld pázsitját, és bizonyos rejtélyes zsongás támad, melybe a habok locsogása édes, andalító harmóniába foly.
Milyen kár, hogy nem értjük ilyenkor, midőn enyeleg velünk.
De bezzeg megértjük, ha haragszik.
Tengerré dagad dühében; haragos zöldes színű piszkos ruhát ölt, s tornyokat hány fel zajongva. Kivetkőzik magából, szétrepeszti keble kérgét s jégpáncéla óriás darabjait őrült haraggal dobálja a partokra. Szilaj csörtetéssel bömbölve fut végig, mint a megőrült vadállat, mely összetép mindent, mi útjában áll. Mintha a szenvedély, bosszú korbácsolta volna föl, kegyetlen és iszonyú fúriává lesz, zúz, rombol, öl mindent: feldúlja fészkét, összetépi láncait, melyeket az emberek vertek reá.
És az emberek azt mondják remegve: a Duna járja a szokott farsangi táncát.
És azután borzadva gondolnak rá, hogy ki nyugszik lent, fenekén, színes kavicsok közt a hármas királyi koporsóban.
Az isten ostora.
Hátha megelégelte népe gyávaságát? Hátha az ő hatalmas balkeze csapkod ki a haragos Dunának lázas őrületében?
*
Szó ami szó, hanem a Duna nem tréfál.
Az évről évre megújuló félelmek, a sok költség, amit okoz s a szakemberek megbízhatlansága, akik azt mondják a Dunáról, hogy nem veszélyes, persze akkor, midőn csakugyan nem veszélyes, gondolkozóba ejthették volna a magisztrátust, mely Révy véleménye fölött vállat vonítva, egyszerűen napirendre tért.
Ilyenkor aztán persze eszébe jut az egyszeri tót, aki valahol a Fekete erdőben járván, hol a Duna fakad, megnézte a híres folyam eredetét. A mindinkább vékonyodó erecske elvezette a helyre, egy parányi forráshoz, melyből vígan, de vékonyan csurgott ki a tiszta átlátszó víz, hogy óriás útjára induljon. A jámbor atyafi megállt áhítattal; szemének nem hitt eleinte; aztán hirtelen lekapván széles kalapját, dévajul szorítá oda a bugyogó érre, hogy azt kifolyásában egy negyedórára megakadályozza, jól esvén lelkének eme nagy horderejű kópéság, mert elképzelte, hogy hát mekkora csodálkozás lesz ebből, majd teszem azt Budapesten, ha a Duna ott megszűnik folyni egy negyedóráig.
A nemes magisztrátus bezzeg szeretné most, ha az a tót ott tartaná a széles kalapját egy ideig.
