9. sz., február 26.
9. sz., február 26.
Hej! csak nem tudhatja az ember soha, mire születik! Ha valaki ezelőtt egypár évvel, mikor még Bittó és Bartal szolgabíró volt odahaza a vármegyében, azt mondta volna nekik, hogy »ti Magyarország miniszterei lesztek!« –tudom, nagy szemeket meresztettek volna csodálkozásukban, s az első gondolatuk az lett volna: »lehetetlen!« Hát csak annyi kevés tudomány szükséges a kormányzáshoz?
Bittó, ki az utóbbi hetekben már egészen elveszté népszerűségét, most megint kezdi azt visszanyerni, mégpedig azáltal, hogy egész készséggel sietett odahagyni a miniszteri széket, amint észrevette, hogy kezd alatta ingadozni, s ezenfelül kijelenté, hogy miután a párt bizalmát elveszté, nem vállalhat semmi hivatalt többé.
A lapok tele vannak emiatt Bittó magasztalásával és dicsőítésével, ilyen-amolyan önzetlen lojális államférfiú. S a sok dicsőítési lárma között újra hangoztatják: bárcsak ő bízatnék meg ismét a kormányelnökséggel! – Egy német lap azt jegyzi meg gúnyosan a sok dicséretre:
– De hát Magyarországon olyan nagy ritkaság egy becsületes ember?
*
Mióta majdnem bizonyossá vált, hogy Sennyey és Lónyay (jóllehet ők voltak ama hatalmasak, kik a kormányt a bukás szélére játszották, hogy miniszterek lehessenek) kikaparván Tisza számára a gesztenyét, ők magok nem esznek belőle, azaz ki nem neveztetnek miniszterekké, azóta a két úriember nagyon savanyú arcot vág az eseményekhez.
Egy maliciózus gúnyos jobboldali lap erre azon hírt hozza:
»Halljuk, hogy Lónyai Meránba készül.«
Másnap pedig a következő újabb hírt:
»Mint értesültünk, báró Sennyey Rómába készül, hogy a húsvéti ünnepeket ott töltse.«
Ebből a hírből egyébiránt csak annyi igaz, hogy a két úr nem szeretne itt lenni.
