fok
fok – ‘a szárazföldnek a tengerbe szögellő része’; ‘hegynek, várnak kiugró része’: Ő álla halála vérmosta fokán (Arany); ‘kés, kard tompább oldala’; ‘tűnek, baltának az a vége, amelyen lyuk van’; ‘lépcsőnek egy eleme’; ‘mértani, fizikai skálának egy beosztása’: szögfok, hőfok; ‘melléknév viszonyítási mértéke’: középfok, felsőfok. Származékai: fokoz, fokozat, fokozatos, fokozatosság, fokozódik, fokozódás, fokol, fokoló.
Valószínűleg ugor kori örökség, ahogy a vogul pop ‘nyíl, tű foka’ és az osztják nyelvjárások példái: pohh, pihh (‘tű foka’), pou (‘kés nyele’) mutatják. A szóeleji p ⇨ f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas stb. A magyar jelentések az eredeti (ugor) ‘tűfok’-ból részint alaki hasonlóság révén (partfok, hegyfok), részint az utóbbiakból elvonatkoztatással (kiugró, elkülönülő darab ⇨ lépcsőfok, hőfok, szögfok, intenzitás foka) fejlődtek ki. Lásd még fokos.
