reszketeg
reszketeg [ë-e-e v. e-e-e] melléknév és főnév
I. melléknév -en, -ebb [ë, e] (választékos)
1. <Idős kora miatt v. beteg(es) testi- és lelkiállapotánál fogva> reszketésre hajlamos, gyakran v. állandóan reszkető <személy, testrész>; reszketős. Reszketeg anyóka; reszketeg fej, kéz, láb. A koporsók egyaránt takarnak Éjbe büszke föld-uralkodót S reszketeg fejű zarándokot. (Petőfi Sándor) Reszketeggé lőn keze, ingadozóvá akaratja. (Kemény Zsigmond) Reszketeg kezében megállt a villa. (Kaffka Margit) Nagyon öreg voltál már, reszketeg, | s én, talán, az utolsó beteged. (Szabó Lőrinc) || a. <Erős érzelemtől, kül. félelemtől, aggódástól, meghatottságtól> bizonytalan, határozatlan mozgású; (kissé) reszkető <testrész>. Megdöbbent a sötét éj vándora, visszahanyatlott S reszketeg ajkakkal rebegé halkan: nem adózunk! (Arany János) Reszketeg kézzel tépte fel a borítékot. (Mikszáth Kálmán) || b. (átvitt értelemben) <A gyengeségtől, reszketéstől v. vmely erős érzelem következtében> bizonytalan, belső remegést éreztető <érzelmi v. testi megnyilvánulás>. Reszketeg betű, hang, írás, mosoly, szó. Barnabás szava megtört és reszketeg volt. (Kemény Zsigmond) Hangja a szenvedélytől lett reszketeg, szaggatott, sőt ijesztő. (Mikszáth Kálmán)
2. (átvitt értelemben, ritka) A használattól megviselt, eresztékeiben meglazult; rozoga. Az udvarra egy kopott, az időtől immár reszketeg üvegajtó nyílott. (Krúdy Gyula)
II. főnév -et, -e [ë, e] (elavult) Kóros reszketés.
reszketegség.
