2
2
Hiszen nem kellett Tokaji Ábrahámot sajnálni, nagy úr maradt ő azután is. A kormány valami szegény, eladósodott hivatalnokát küldte le főispánnak, aki fekete szalonkabátban foglalta el székét. Hej, hogy ráncolták a homlokukat a régi főispánok ott a hosszú folyosón. Még csak buzogánya se volt Gyárfás Endrének! Akik legtöbbet tudták róla, azt mondták, hogy nagy közigazgatási tehetség a fiatalember, és a kormány azzal a szándékkal nevezte ki, hogy hozza rendbe a vármegye zavaros közigazgatási ügyeit. Ez tőrszúrás volt a kuruc Tokaji uramnak. Elkeseredve nevetett.
– A közigazgatás! – kiáltotta. – Az én időmben még miniszteri biztos se tette be lábát a megyeházra. Tán meglehet, a cselédeimmel dobatott volna ki.
A volt főispán hívei, így többek között a vérmes Zathureczky, nem is igen ábrándozott másról, mint hogy Gyárfás Endrét rövid úton kitessékelik a megyéből. Zathureczky élénken biztatta a duzzogó nagyurat:
– Gyűjts sereget, kegyelmes uram, és verjük ki Gyárfást. Furcsa is volna, ha végképpen elmúltak volna a régi idők. Rákóczi sem tett egyebet, mint felkelt. Az egész vármegye veled tart.
Tokaji Ábrahám megsimogatta a Zathureczky tatár koponyáját.
– Bolond vagy, fiam – mormogta elborulva. – Alkotmányos világban élünk…
– Alkotmány ide, alkotmány oda – tüzelt Zathureczky. – Az utolsó főispánnak mégiscsak a sarkára kellene állani, vagy mi?… Egy ostoba kút miatt nem lehet láncra verni a megyét. Még a Bach-korszakban is párját ritkítaná az eset.402
– Nem értesz a politikához, öcsém – felelt a kegyelmes úr, és elköltözött Nyergesre. Ott aztán megtette azt, hogy megüzente a vizitelni készülő Gyárfás Endrének, hogy ne fárassza magát, nincsen idehaza. Napokig haragudott így is; sehogy se tudta megérteni, hogy honnan veszi magának az az ismeretlen figura a bátorságot, hogy őt meglátogassa.
Tokaji Ábrahám közelebb volt ebben az időben a hatvan évhez, mint az ötvenhez. De a külsején nem látszott az idő. Szikár, csontos, vállas ember volt, ezzel vált ki a famíliából, amelynek tagjai többnyire alacsony termetűek voltak. Hanem az az Attila-orr, az a merész, napba néző tekintet éppen olyan volt, mint valamennyi Tokajié. A külsejében igazi oligarcha volt, bátran felvehette volna akármelyik várúr dédapjának a szerepét. Fiatal korában középkori lovagok páncéljában, keresztes vitézek kardjával tartott vívógyakorlatot a Domoszlay fiúkkal. Ugyanez a középkorias hajlandóság vezette, hogy kijavíttatta a nyergesi várromokat, és ott magának lakást rendezett be. Ott szeretett lakni a sok száz esztendős falak között, mint egy középkori lovag. Alabárdos kapuőrök álltak a felvonóhídon, és Ábrahám napján mozsarak durrogtak a bástyáról. A családi ház a vár alatt éppen olyan tornácos, zsalugáteros udvarház volt, amilyen elegendő akad Tass vármegyében. A régi építészeknek nemigen volt fantáziájuk, meg aztán féltek az újításoktól. A régi udvarházban jöttek a világra a Tokajiak, innen vitték férjhez a leányokat; itt húzódott meg minden Tokaji, ha már belefáradt, belevénült az életbe. Isten tudja, hány esztendeje állott a ház, csak annyi bizonyos, hogy a kőcímer a kapu felett – három nyírfa és nyírvessző benne – már csak maradványaiban volt meg. De hát minek az a címer oda a kapu fölé! A címergyűrűt minden Tokaji az ujján viseli.
Ábrahám özvegyember volt. A felesége, született Pay Anna, elhagyta őt korán. A kegyelmes úr akkor azt cselekedte, hogy az elhunyt felesége arcképét megföstötte a várkápolna oltárképének, kápolna is volt a várban, és odajárt reggelenkint imádkozni. Három fiú és egy leányka maradt az asszony után. A fiúk felnőttek, és nyaranta ott lovagoltak fantasztikus kosztümjeikben a nyergesi birtokon. Igen léha, könnyűvérű fiatalemberek voltak, akik az apjukkal nemigen érintkeztek másképpen, mint sürgönyileg vagy expresszlevélben. Pénzt, mindig csak pénzt kértek, mégpedig sürgősen.
Az oligarcha ebben a tekintetben is gavallér volt. Sohasem kérdezte, mire kell a pénz, küldte. Csak ha nagyon igénybe vették – két-három sürgönyt küldözve egy napon – szólott bizonyos szemrehányással a fiaihoz:403
– Maguknak is jobb volna, ha előre elkérnék azt, amire a legközelebbi jövőben szükségük lehet. Nem szeretem a krajcároskodást.
Esze ágába se jutott, hogy megharagudjon a fiúk pumpolásán is. A Tokaji famíliában éppen olyan periódus volt, hogy a família gazdag volt. Az elhunyt anya hozományán kívül egy püspök nagybácsi és egy bankigazgató szerepelt a családban. A bankigazgatót titokban megvetették, a püspököt sűrűn látogatták, az anyai juss pedig olvadós, mint a tavaszi hó.
Az oligarcha csak a sürgönyökből tudta, hogy merre kalandoznak a fiai. Nemigen csináltak azok egyebet, mint mulattak. Az ország különböző részein bukkantak fel, és mindenütt úri társaságban lumpoltak.
– Majd megunják, és hazajönnek Nyergesre – vélekedett a kegyelmes úr, és miután ő ebédre sohasem evett egyebet marhahúsnál, és vacsorára tejet ivott, tiszta lelkiismerettel meg volt győződve arról, hogy a Tokaji vagyon örökké fog tartani.
Ha kételyei merültek fel, ezeknek a kételyeknek okozója csupán Ali bácsi volt. Ali bácsi semmi más nem volt, mint a kegyelmes úr nagybátyja, egy nyolcvanesztendős agglegény, aki olyan könnyen cipelte nyolcvan esztendejét, mint más a húszat. Ali bácsi volt a család legkönnyelműbb tagja, akiről minden fiatal Tokajinak példát kellett volna venni. Hogy olyanok ne legyenek, mint Ali bácsi.
A székvárosban lakott ez a nevezetes öreg, és a legfőbb büszkesége az volt, hogy nyolcvanéves korában még mindig „dolgozott”. A háza felett széles pléhtáblán ékeskedett a nemesi címer, alatta e felírás: ügyvédi iroda. Tehát Ali bácsi ügyvéd volt. Milyen pörei voltak Ali bácsinak? Olyan pörei voltak, amelyekre ráfizetett. Ali bácsi negyvennyolcban őrnagy volt, és a megyei öreg honvédek elnöküknek választották. És ezen a réven mindenféle ügyes-bajos dolgaikkal felkeresték. Ali bácsi volt az öreg honvédek ügyvédje. Az ő pörei voltak azok a nevezetes pörök, ahol a legkisebb dátum ötven esztendő volt. De szívesen vállalta a kétszáz esztendős pöröket is. Ilyenformán az egész „ügyvédi iroda” még csak arra se volt jó, hogy a szivarravalót behozza. Ali bácsi folytonos anyagi zavarokkal küzdött, és a famíliának a költségvetésében minden esztendőben szerepelt egy összeg ezen a címen: „A családi becsület megmentésére.” A családi becsületet Ali bácsitól kellett megmenteni. Az öregúr hihetetlen adósságokat csinált, és bár semmi kimondott szenvedélye nem volt, mindig üres volt a tárcája. A Tokaji fiúkat sorban megpumpolta, és az örökös szivarral szájában bőkezűen veregette meg a fiúk vállát.404
– Én leszek az utolsó honvéd, akit spirituszba tesznek a Nemzeti Múzeumban. Ott fogok állani borszeszben az idők végtelen határáig.
A hallgatók természetesen nem adtak hitelt az öregnek:
– Sohasem halsz meg, Ali bácsi. De minek is halnál meg!
A nyolcvanéves ifjú elgondolkozott.
– Pedig hát nincs kizárva. Egyszer majd ebéd után szivarozgatok… szivarozgatok. Elbóbiskolok csendesen, a szivar még füstöl a számban, de mikor rám nyitják az ajtót, én már halott leszek.
Tokaji Aladár volt a könnyelműség megtestesítője a famíliában. Esztendőnkint megmentették a becsületét, kifizetvén sürgetős adósságait, aztán ijesztő példának emlegették az anyák fiaik előtt:
„Ali bácsi egy forint árú virzsíniát szív el egy napon.”
Persze, persze, ez nagy hiba volt. Jobb lett volna Ali bácsinak havannákat szívni.
Ábrahám, az oligarcha, közönyös vállvonogatással fogadta a híreket a nagybátyja fiataloskodó szenvedélyeiről (még az asszonyokat is szerette Ali úr!).
– Némely ember sose tombolja ki magát – mondta nyugodalmasan. Csak egyetlenegyszer nyúlt erősebb fegyverhez az aggastyánnal szemben, mikor az hirtelen meg akart házasodni.
– Beteszlek szolgabírónak a megyéhez, Ali bácsi – mondta neki. – Együtt fogsz szolgálni a huszonkét esztendős kamaszokkal.
Ali bácsi elszégyellte magát, és nem házasodott meg.
De volt ám öröme is a kegyelmes úrnak a famíliájában. Igaz, hogy ő sohasem mutatta, hogy örvendez, hisz mindent végtelen közönnyel vett, amit az élet nyújtott neki. Az öröme a leánya volt: Emesse.
A fiai közül Huba volt a legöregebb, a legkönnyelműbb. Ubul évek óta koporsókat vett egy szállítójánál. Töhötöm, a legkisebb, párbajozni szeretett.
Emesse, a leánya, mind a háromért megvigasztalta, ha ugyan vigasztalásra szorult a nagyúr, aki az életnek minden fordulatját egyforma nyugalommal viselte.
De Emessét mégis szerette. Senkit sem tegezett, csak a leányát. Még a feleségét is állandóan grófnőnek nevezte, sohasem engedte meg magának, hogy te-nek szólította volna. Még a halálos ágyán is kimért, lovagi hangon felelt a felesége végakaratára:
– Minden úgy történik, grófnő, amint parancsolja.405
A grófnő a következő percben lehunyta szemét, és a miséket elmondták érte, valamint a koporsóját is rózsafából faragták. A koporsó födelére kis, kerek üveglapot vágtak, és ezen keresztül minden esztendőben megnézte a kegyelmes úr a halott asszonyt. Mikor hazajött a felesége látogatásáról, megölelte Emessét, és azt mondta neki:
– Az édesanyádnál voltam. Azt üzeni, hogy meg van velünk elégedve.
Üzent-e a halott? Lehet, hogy csak egy képzelődő embernek volt ez a gondolatja. Tokaji Ábrahám könnyen elhihette azt is, hogy ő még a halottakkal is tud társalogni. Egy nagyúrnak minden lehetséges.
Emesse a történetünk idejében tizenhat esztendős volt, és talán szebb, mint a korabeli leányok. A nyakán egy ősmagyar érmet viselt, állítólag a Gut-Keledné talizmánja volt, amelyet még Ázsiából hoztak magukkal. Az emlék egy asszonyfejet ábrázolt, egy pogány, vad, szilaj asszonyarcot – és a Tokaji Emesse arca annak a pogányemléknek a hasonlóságát vette föl. Sasorra volt és keskeny ajka. Napbarnított arca és magas homloka volt, mint azokon a képeken látható, amelyek a Gizella királynő oltártérítőjére vannak hímezve. Csak a tekintete, az volt szelíd, alázatos tekintet, amely a régi kor keresztény asszonyait jellemzi. Csodálatosan érdekes teremtés volt, mintha egy nagy családnak minden szépsége, bája ebben a kései virágjában egyesült volna. Nőies, odaadó lágyság és férfias elhatározás jellemezte Tokaji Emessét, ha ugyan lehet jellemezni egy tizenhat esztendős leányt. De ez a leány már olyan karakter volt gyermekkorától kezdve, hogy sohasem félt semmitől és senkitől. A réti farkasnak éppen úgy a szeme közé nézett a nyergesi pusztán, mint a gavalléroknak a megyebálokon, amikor tizenhét esztendős kora óta ő töltötte be a háziasszonyi tisztet. Az apja, a kegyelmes úr, bálványozta, Emesse pedig az apjának a lelkiismerete, a szerelme volt. Neki volt szabad egyedül bejelentés nélkül átlépni a nyergesi vár kapuját, ahol a kegyelmes úr meghúzódott. De a társalkodónőjét, madame Durand-t odakívül hagyta a hintóban.
Tokaji Ábrahám a két tenyerébe szorította a leánya arcát, és megcsókolta:
– Ha te nem volnál, régen itt hagytam volna ezt az országot – mondta. Fájt, sajgott a seb a kegyelmes úr szívében, hiába titkolta. A környéken emberkerülő híre keletkezett, és a vidám Zathureczky csak furfangos utakon tudott bejutni hozzá:
– Kár érte – mesélte a megyei kaszinóban. – Jobb sorsra érdemes ember volt.406
Majd titokzatosan, súgva tette hozzá:
– Már emberi fogakat kezd gyűjteni. A parasztoknak öt pengőt fizet minden fogukért… A nagyapja rozsdás sarkantyúkat gyűjtött.
