Tücsök és anyja

Full text search

Tücsök és anyja
Egyszer így szólt a tücsök:
– Ha elfelejtettem volna mondani, most vallom be, hogy én: szerelemgyerek vagyok.
Zabigyereknek csúfoltak a messzi gyermekkorban.
Anyám szegény pórleány volt. De a legszebb nő, akit valaha láttam. Hollófekete haja volt, igen fehér arca és könnyes, barna szeme. A lényéből valamely csodálatos melegség áradott. Ha a szobába lépett alacsonykás, kövérkés, de finom alakjával; egyszerre felélénkült minden és mindenki. Napsugár és humor jött vele, bár mindig csöndes és kevés szavú volt. Én tizenöt esztendős korában voltam a szíve alatt, és a kőműveseknél dolgozott, miután a szolgálatból – nagyanyám házából – ki kellett lépnie. (Ezt ma így mondják. Valójában pedig az igazság: elkergették a kis cselédet.) De atyám nagylelkűsége – valamint anyám csodálatos szépsége – nem sokáig engedte, hogy a tizenöt esztendős jövendőbeli anya annak a háznak a tégláit hordja, amely házat akkor nagyanyám a maga részére épített. Anyám csupán azért vállalta a nehéz munkát a kőműveseknél, hogy néha-néha láthassa atyámat, aki a házépítésre felügyelt.
Késő években, midőn lakkcsizmás, kacsafarkhajú és rézgombos fiúcska voltam: mindig megdobbant a szívem, midőn épülő házak mellett elhaladtam. A keskeny, lábnyi szélességű deszkákon, hidakon, meredek lejtőkön cipelték a házépítő lányok a köveket, téglákat, a maltert keverték… S így járt a magasban, szíve alatt velem egykor az édesanyám, elég egy tévedt lépés, hogy a nyakát kitörje a szegény munkásleány. Gyűlölettel néztem a házra, amelyben én is laktam, hisz anyám verejtéke, kínja, sóhajtása volt beépítve a kockakövek közé. Talán ezért nem szerettem a szilárdul megépített falakat? Ezért kívánkoztam el oly ifjan a szülői háztól? Csak az vigasztalt, hogy nehéz munkájukban a kőművesleányoknak mindig jókedvük volt.
S egyszer, midőn Juliskára néztem hirtelen – egy szomorú este, ismét születésemmel foglalkoztam gondolataimban –, hirtelen az jutott eszembe, hogy ilyen lehetett az anyám tizenöt esztendős korában, mint ez a leány. Barna, mint a fiatal Szűz Mária, és szelíd, mint egy eltévedt galamb, amely idegenbe került, s mindenképpen515 kedvében akar járni az embereknek. Olyan csendes, szelíd volt anyám, mintha mindig cselédi sorban volna a háznál. Pihenni sohasem láttam őt. Versenyt dolgozott a szolgálóleányokkal. Hajnalban kelt (mikor Juliska és a többi cselédek), a nagymosásnál első volt, a konyháján forgolódott, mindenkihez csak jó szava volt, s szabad idejében az Illik? Nem illik? könyvecskét forgatta. Bár vendég ritkán fordult meg a házunknál – többnyire vörösbor arcú falusi urak, azok közül is az öregebbek, mert atyám féltékeny természetű volt –, anyácskám sokat adott a társadalmi szokásokra. Mégis: nevelőbe nagyanyámhoz adtak, az udvari házba, ahol atyám kívánságára ifjúságomat töltöttem.
S e naptól, ez estétől kezdve úgy vonzódtam Juliskához, mint senkihez a világon. Elfelejtettem a lovarnő alakú Jellát a rizsporos nyakával, szappanszagú arcával, olcsó parfőmjével és fess lábszáraival. Ma már úgy képzelem, hogy nélkülözött anyai gyengédséget s melegséget kerestem a fiatal leánynál, mintha az anyám lett volna.
Ez pedig így történt:
Már havazott odakünn, beköszöntött a tél, az ablakon át mindenféle csodálatos dolgokat lehetett látni.
Az ősi, sárga ház, színes üvegfolyosójával, köpcös, állandóan füstölgő kéményeivel, piros cserepeivel, külön pincéjével, padlásával, fehér ajtós, nagy szobáival, fénylő, fehér rámás ablakaival – ahol anyám és atyám laktak, mint választékos uraságok ebben a szegényes világban – a hóesésben olyanforma lett, mintha egy Jókai-regényből metszették volna. Ennek a háznak világos, barátságos ablakai, melegen füstölgő kéményei, szeretetteljes tűzhelyei, puha ágyai, hófehéren terített asztalai: azok a csábok, amelyek után a szegény vándorlegény botorkál a behavazott éjszakában. Itt örömteljes minden szó. Atyám előkelő nyugalma, anyám szívélyes, csöndes magatartása, a cselédeknek családtagsága – anyám többnyire szegény rokonait vette a házhoz, akikkel tegeződött, s akiket öltöztetett, akikkel együtt imádkozott, és mesét mondott –, a konyha bősége és vendégszeretete, a kamra kifogyhatatlansága, a csibuknak finom dohányból szálló jó illatú füstje, a falba épített üvegszekrényeknek narancs-, tea-, kávé-, olaj-, konyakszaga… Ott állott a hatalmas Beregszászi-féle zongora, amelyen atyám vasárnap délutánonként régi zenedarabokat kidülledt szemmel, pontosan eljátszott a sárgult kottalapról516 – azután a kaszinóba ment, miután jó családapa módjára eleget tett kötelességeinek.
Az ősi házat belepte a hó, hogy az üvegajtót sem lehetett kinyitni. A cselédrokonok nagy viháncolással, szinte ujjongva csinálták meg a gyalogutat az udvaron a kútig, az istállóig, a fáskamráig, a kapuig, amely gyalogutakon anyám végighaladt papucsában, és a cselédleányok örvendeztek, ha mindent rendben talált.
Mindig nagyon szerettem a gyalogutakat, amelyeket a havon találtam. Vajon ki ment először végig itt, aki az utat megcsinálta? Manapság gyermekes dolognak tartom az efféle gondolatokat – régen eltévedtem az élet keskeny gyalogútjáról –, de ifjúkoromban szerettem hosszasan megálldogálni a gyalogösvényeken, mezőkön, réteken, havas tájakon… vajon merre, hová mentek innen a lábak, az emberek?
Megfigyeltem, midőn leesett a hó, az első gyalogút a kocsmába vezetett. S nem a templomba.
A kocsmának külön csillaga van az égboltozaton: a Kocsma-csillag. Ezt a csillagot nézték azok az emberek, akik az első gyalogutat kitaposták a friss havon a kocsma felé. Hogy hajladozik, tréfálkozik, görbül és megpihen ez a gyalogút, mint valami nóta. Tapossák ezt az utat gyermeklábak, asszonytalpak és vaskos férfilábbeliek. Mennek-mennek a kocsma felé: az örömhöz, a felejtéshez, az újjászületéshez. Kocsma? Csak vidéki ember tudja, hogy mi vagy te igazában, a petróleumlámpásoddal, amely tán még a bederesedett ablakon át is visszahívogat a temetőből; kéményeddel, amely mindig úgy füstölög, mint a szójárása egy tarka, ráncos szoknyás, barátságos nőszemélynek; ajtóddal, amelynek nyílásával a friss éjszakai hideggel idegen, víg, okoskodó, vidámkodó, nyiladozó emberek nyomulnak be, mindegyiknek más és más verkli a kabátja alatt, amelynek zenedarabjait lejátszadozza a kocsmaasztal mellett – okoskodik, vidul, ugyanazokat a dalokat énekli, végül hazamegy, a temetőbe! Kocsma! Mily vonzó vagy te a boldog, mosolygó családi körben, mint egy másik csillag, ahol az emberek más nyelven beszélnek, ahol a gondolatoknak más irányuk van, ahol a hangulatok, színek, meggyőződések oly csalogatók, mint a lidércek! De mily csodálatos mennyország vagy te, kocsma, akkor, ha a levegő a mellre telepedik az otthon négy fala között, a kedv az asztal alá gurul, mint egy leszakadt nadrággomb, a szem elkomorodik, mert semmi megnyugtatót517 nem lát a földi létében, sem asszonyban, sem gyerekben, sem holnapban nincs többé reménysége, legfeljebb a halál kopogtat éjjelenként az ágydeszkában, amit szúnak is szokás nevezni.
Azok találták meg a csillagodat, kocsma, az égboltozaton, akiknek sok okuk volt arra, hogy benned bízzanak és reménykedjenek! – Sohasem csodálkoztam, midőn az első hó lehulltával azt tapasztaltam, hogy a gyalogút a kocsma felé kanyarodik. Ment, ment a gyalogösvény, s rajta az emberek, akik felejteni kívántak múltat és jelent, mindent… Mily jó szaga volt a zsidó leánynak, aki a borodat az asztalra helyezte! A kocsmáros szakállának, beszédének, okoskodásának és az utasembereknek, akik a messziségből jöttek, ahol az ég a földre hajlik, és a messziségbe utaztak, ahol a tornyok s hegyek köddé, szürkéskék párázattá válnak! A végeszakadatlan keréknyomnak, amely az egész világot végigfutja, egy kis állomása minden kocsma, amely felett nyugodalmasan állong a csillag, az útszéli lámpás, az utasok megpihenője, nyelvek, gondolatok feloldozója. Aztán megint továbbfut az út az ismeretlenségbe…
Egy este a Juliskával a kocsmába mentünk borért.
Nagyanyám borai a pincében valamely megtisztulási folyamaton estek át, nem volt szabad hozzájuk nyúlni, mint a gyermekágyas asszonyhoz, bármiként csalogat.
Juliska kis lámpást vett a kendője alá, hideg szájú kancsót a másik kezébe, és én elkísértem őt a nagy bajuszú Juráshoz, a kocsmároshoz, mert nagyon félt. Este volt, nyolcra járt. Apró pelyhekben havazott, mintha most szabná a szűcs azokat az apró fürtű, fehér gubákat, amelyeket falusi emberek oly kérkedve viseltek. Az utcákat hó fedte, és a házak a kertek alatt oly mélyen aludtak, mintha teljesen bevégezte volna itt mindenki napi teendőjét. Még csak messzire sem nyikorgott valamely titkos ajtó; kamara, ahol fiatal nő fekszik, s hozzá a gazda lábujjhegyen belopódzkodik; konyhaajtó, ahol üde cselédleány alszik, mint a szakajtóban a téli alma; istálló ajtaja, amely mögött az állatok párázatában vackán a szolgalegény a hatökrös gazda leányával álmodik… A gyalogút szinte elárvultan kanyargott a kocsma felé, és felette csillag szikrázott az üvegtisztaságú égboltozaton. Dideregve, fénylően, mint a cigányleány szeme, állott a csillag.
A kocsmában vadul, mintha a világ vége közeledne, dolgozott már délután óta Dombi Gyula bandája. A nagybőgő recsegett, mint egy táncban kifáradt vénember. A cimbalom vadul pengett. Egymással518 versenyzett hegedű és síp. Huray László mulatott odabent, persze hitelbe, s ugyanezért mindenki, még a kocsmáros is félrecsapta a sapkáját. Ha már hitelbe megy!… A cigányok minél hamarább leitták magukat. A nagyanyám bankóforintosának nem is nagyon örült Jurás, mintha bolondnak tartaná azt, aki ma este is fizet, miután őkelme is részeg volt délután óta.
Nem tudom, manapság is divatban van még a vidéki részegeskedés, amelyben a kocsmáros együtt issza le magát a vendégével? Nyolc-kilenc órára mindenki ittas volt egy-egy városvégi kocsmában, csupán a bevetődő kucséber volt józan. A rendőrök télszagú bundáikban, a kocsisok havas vállukkal, a cimbalom- és bőgőhordozók jókedvűen melegedtek a tűznél. Az égboltozaton szikrázott a Kocsma-csillag, és jó útmutatással szolgált mindenkinek, aki szomorú vagy jókedvű volt. A kocsmaajtó oly boldogan nyikorgott, hogy örökre el lehetett felejteni hangjától az otthon, sötétben síró asszonyokat, gyermekeket. A gyaluforgácsot, amely a padlásablakból lógott, csak sejteni lehetett a sötétségben. A korhelyeket szállító talyiga vagy fiáker oly otthonosan helyezkedett el a kocsma udvarában, mintha a világ kezdete óta itt lett volna a helye. A lovak aludtak, s a kocsisok a vendég kontójára ittak.
Természetesen: be akartam nyomulni Juráshoz, ahol barátaimat sejtettem.
Ekkor Juliska megfogta a kezem:
– Én egyedül nem megyek haza, úrfi – szólt komolyan, és olyan szorosan állott mellém, mintha ikrek volnánk ez éjszakára s azután is.
Tél volt, este volt, a városvégi házak kék árnyékaikat vetették a hóra, mintha ez az éjszaka az ő idejük volna. Míg az udvarból mint a mennyország hangzott Dombi bandája és Huray László rekedtes hangja.
– Ma nem hágy el, úrfi – szólt komolyan Julis. – Hazavisszük a bort, és otthon csendesen megisszuk.
Ágaskodtam, legénykedtem, vidultam és szomorodtam. Mily jó szaga lehet odabent a kucséberkosárnak! Mily örömteljes mámora a szamorodni bornak! A kolbásznak és a hurkának íze, a pirítósnak fokhagymája, a részeg cigányoknak a humora. Jurás gazdának szép fekete bajusza, a szivarfüstnek illata, sarokba somfordáló házőrző519 ebnek télszaga, beszédeknek és daloknak értelmetlensége, a kocsmárosné arcának pirossága… Ámde a kezemet fogta Juliska.
– Mingyárt jövök a borral – súgta, mint egy cinkostárs. – Aztán a kerteken át megyünk haza, mert arra rövidebb az út.
Az égboltozat csillagos volt.
Amint a kertek alatt haladtunk, kis átjáróhidakon, sövényekkel szegélyezett gyalogutakon, magányosan búsongó jegenyefák mellett, kerítések mentén – ahol most mindenütt halotti némaság honol – a kertek mélyeket álmodtak, mint öregemberek ifjúságukról, gyümölcsszedésről, szerelemről, szeretkezésről, titkokról, amelyeknek rendszerint tudósai a kisvárosi kertek: Juliska a csillagokat magyarázta:
– Van ám Favágók csillaga is. Az ott kelet felé, amely olyan árván, egymagában ragyog. Némely vidéken vontatók csillagának nevezik, de nálunk Favágók csillagának mondják, mert mifelénk ők a legszegényebb emberek. Mindig csak felemelik a fejszét, mindig csak egyet sújtanak vele. Soha egyebet nem tesznek. És mást nem hallanak, mint a fa kopogását. Mikor nagyon megöregszenek, akkor rájuk szól a vén fa, amit éppen kivágni akarnak:
– Elég lesz már a fejsze emelgetéséből, szomszéd – szólal meg a fa.
A favágó hazamegy, lefekszik, és panasz nélkül meghal. Hát az ő csillaguk az amott, a szegény favágóké, akik már hajnalban elindulnak az erdőbe.
Melegen hangzott a vállkendő alól Juliskának oktató hangja. A sötétségben hozzám simult, mert azért mégiscsak nő volt, aki félt az úton álló néma fáktól, hirtelen kanyarodó gyalogösvényektől, amelyek a sövények mögött rejtőzködtek, mintha a maguk meglepetését tartogatnák az úton járóknak. A kis hidak elszoktak attól, hogy ilyen időben terhet vigyenek. Szinte felkölteni kellett őket lépéseinkkel, mint a vámszedőket, midőn leeresztették a sorompót. A kertekből ismeretlenül hajoltak ki a fák téli gallyai, mint a megöregedett szomszédasszonyok könyökölnek az ablakukba, és a fiatalságot szidják.
A hidegtől vagy a félelemtől: az elhagyott helyen magamhoz szorítottam Juliskát. Ő oly gondoskodva nyújtotta a vállát lehajló fejemhez, mint az anya beteg gyermekének. Percekig tartottam átölelve.520
Ő csendesdeden állt, nem védekezett, nem türelmetlenkedett. Csendesen, nyugodtan csókolta vissza az arcomat. A nagykendője alól elővette a boroskancsót, és így szólt:
– Igyon egy kis bort, mingyárt melegebb lesz a szíve.
Úgy adta a bort, mint bibliában a nők a vándorlónak.
Estére, midőn nagyanyám elaludt, az ölébe vette a fejem, és sokáig turkált a hajamban, simogatta a hátam, mint valaha szentanyám, amíg gyermek voltam.
Különös jó illata volt ennek a fiatal nőnek. Mint a téli almának a kamra polcán.
Leguggolt a lábamhoz, és esténként hosszú-hosszú meséket mondott, suttogva, titokszerűen, félig alva, mintha az éj mesemondása jött volna száján. S ő maga talán nem is tudta, hogy mit beszélt.
Persze többnyire zsiványokról, betyárokról beszélt, akik ott rothadnak a nagykállói régi vármegyeház börtönében. Rozsdás láncokat, húszfontos vasgolyókat, kulcsa vesztett lakatokat viselnek: a rabság rendeit, amelyeket tán már a nagyapjuk is hordott. Ott öregedtek meg a börtönben, és többé eszük ágában sincs, hogy kívánkozzanak a szabad mezők után. Minek is mennének vissza az emberek közé. Kötelességük volna újra gyilkolni, mert azok réges-régen megcsalták őket, akiket szerettek. A tűzhelyek mellett, amelyeknél melegedtek, mások ülnek, az asszonyok szívében más arcképek élnek, a házőrző kutya új névre hallgat, a hold másként világít… Vajon minek is mennének vissza? – Ámde Sóvágó visszament. S ezt így mesélte Juliska:

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi