Az igazi tücsök
Az igazi tücsök
Körülbelül déltájban érkeztünk Bujiba.
Addig végigkocsiztunk a nyírségi országutakon, amelyek lomhán, rezignáltan kanyarognak mindig ugyanazon akácok alatt. Ahol szőlők vannak, Oros felé, onnan sárgarigó kiáltott a bricskára a kéklő, jó szagokkal teli gyümölcsösökből. A nagy fejű, bámész napraforgók táján seregélycsapat röppent fel a földekről. Az árkok felett szarkamadár lappangott ingujjában. A határkocsma környékén rengeteg veréb csipogva beszélte el, amit az utasoktól hallott. Az agarászok már hazafelé mentek a fáradtan utánuk nézegető mezőkről. Őrgébics kiáltott ránk éles hangján egy száraz fáról: hová mentek? És a napraforgók nagy, bolond fejüket csóválni látszottak, amint együtt láttak bennünket Juliskával, a kis kocsi sárga ülésében.
Juliska útközben elmondta, hogy legjobb barátnői az elszegényedett Ónodi kisasszonyok, akik egy kidőlt-bedőlt vén udvarházban laknak, egész nap cigarettáznak, és a legelőkelőbb hölgyek a vármegyében. Tőlük tanulta, hogy utazás közben zöld fátyolt kell kötni a kalapra, valamint számos cukrászsütemény receptjét is. Általában sokat beszélt a szegény Ónodi kisasszonyokról, akikhez muzsikaszóval szoktak beállítani a nyíregyházi fiatalemberek. A minap egyik úgy leitta magát, hogy két napig észrevétlenül aludt a lucernásban. Éjféltáján fölébredt, és kopogtatott az udvarházon. A kisasszonyok543 nyomban fölkeltek ágyukból, és tovább folytatták a mulatságot. Cigány hiányában a falusi mester zongorázott nekik. Ugyancsak az Ónodi kisasszonyoktól tanulta, hogy a férfiakat keresztnevükön kell szólítani. S ugyancsak az Ónodi kisasszonyoknak köszönhető, hogy Juliska eddig minden kérőjét elutasította. A kisasszonyok mindegyiken találtak valamely kifogásolnivalót.
– És sokat beszélgetünk magáról, ha együtt vagyunk – fejezte be Juliska.
Juliska háza, amely a falun kívül feküdt, földszintes, fehérre meszelt tanyaház volt. Olyan volt, mint a legtöbb nyírségi tanya, amelynek kis ablakából a gyenge fénysugár messzire elkíséri a síkságon az utazót. Szilvafák borultak össze a ház mögött, mint örök hűséget fogadott barátnők. Macska hevert a háztetőn, a láncos kutya röviden végzett velünk, mintha megsértettük volna.
– Lassú tűzön, fokhagymával párolva a rostélyost – szereti így? – kérdezte Juliska, amint a kocsiról leszálltunk.
Félig paraszti, félig kopott úri bútorokkal volt megrakva a ház. Egy pipatórium mutatta, hogy Juliska ősei nemesemberek voltak, mert jól kiszítták pipájukat.
Általában a jóság illata érzett a házon. A függönyök, amelyek az ablakokon lengtek, tisztaságukkal mutatták, hogy kíváncsi kéz ritkán vonja őket félre. Kanapé horgolt terítői szabályos helyükön voltak. És a kőporral fehérített padlón bizonyosan mezítláb szokás járni. Ecetszagú légyfogó az asztal közepén. A falakon réz- és acélmetszetek, mint a legtöbb magyar házban, amely a múlt századból jött át a jelenbe. Gonosz szavaknak és indulatoknak nyomait semmi sem mutatta e halk helyen, amelyet az ajtófélfára írott G. M. B. betűk őriztek egyik vízkereszttől a másikig. Ismétlem, vannak még házak Magyarországon, ahol az embernek nem jut eszébe, hogy éjszaka meggyilkolják; valamint arra sem gondol, hogy hány esztendeig ült börtönben a házigazda, a padló alá vérfoltos fejsze van elásva, fojtogató kötőfék a szénakazalban, hamisság a kút vizében, és gyötrelmes álmok száradnak a mestergerendán. Itt jó emberek laknak, mint a kályhalyuk is mutatja, mely nyáron is tisztára volt seperve. Az asztalfiókban régi csíziós könyv mellett kártyacsomag feküdt, amelyből esténként megnézhetik a jövendőt. De öreg biblia is fekszik az ablakpárkányon, amelyben minden vigasztalás megtaláltatik a nehéz órákban.544
Mintha sohasem járt volna erre ördög, amely kénszagot ereszt magából.
És egy polcon – akár csak az anyám házánál! – pirosba és aranyba kötve fekszik Kisfaludy Sándor regéskönyve, és a lap a Szent Mihály hegyi remetével nyílik. Anyám nevelését mutatta még egy könyvecske, amely a múlt században a vidéki házaknál sűrűn feltalálható volt, címe: Illik? Nem illik? Boldog Magyarország volt, akkor az emberek legtöbbet az illedelem kérdésével foglalkoztak.
S a keskeny, magas hátú ágyak, amelyek az ablakok felé feküdtek, olyan lezártaknak látszottak, mint szekrények, amelyekben a ház kincseit, az álmokat őrizgetik. Mit álmodhat Juliska ebben a keskeny ágyban, midőn eljönnek a hosszú téli éjszakák?
– A fiú kinn csavarog valahol az éren, a réten. Legutóbb Toldi Miklósról mesélt a mindentudó csősz. Toldi Miklós módjára farkast fogna – monda Juliska, midőn az ebédet egy seprőnyél módjára hajladozó öregasszony segítségével feltálalta. Gyermekkorban érzett illatok szálltak az ételekből. A kenyérnek íze a múltból való. A kerti bor kancsójában a nagyanyám üldögélt, és fáradhatatlanul mesélt.
– A mi vidékünkön rövid a tél, de sűrű a tavaszi hó. A hóesésben gyakran hallani fecskecsicsergést, és a barackvirágon csillog a hópehely. De azért nem panaszkodhatom a természetre. Kis birtokomon minden megterem, amire szükségünk van. Ha ruházkodni nem kellene, félre is tehetnék valamit. A városban rabló kereskedők laknak. Egyen még, mert hosszú a nap. És este is sokáig hallani a kutyaugatást, amitől majd nem tud aludni.
Ebéd után egy nagy diófa alá ültünk, ahonnan messzire lehet látni a tájon. A piros fejű kakas vezetgette népét a dűlőúton. A cselédek csendesen cammogtak. A kerten könnyed hervadás. A házon szakállnövesztő csend. A közeli kukoricásban valaki ment, mendegélt, mintha a szél ingadozna álmában. A réten egykedvűen állott a nyár végi délután, mintha sohase menne tovább.
– Kár, hogy az ősz esős és komor vidékünkön, különben rábeszélném, hogy maradjon itt. Félek, megszökne egy reggelen, mikor ismét csak arra ébredne, hogy az ereszről locsog a víz, a kerten köd, bánat a messziségben, a kocsiúton térdig ér a sár, és lámpát kell gyújtani reggel, mikor a fiú az iskolába indul.
Juliska sóhajtott, és tovább foltozott. (Ő anyám iskolájában tanulta,545 hogy a nőnek illetlenség munka nélkül ülni, még akkor is, ha férfival beszélget.)
– Pedig semmi se fontos, csak az, hogy életünket meghosszabbítsuk. Ez pedig csak ilyen helyen lehetséges, ahol örökös csend van. Itt senki sem dühös, mindenki keveset beszél, sokat alszik, a házi patikában mindenre tudunk orvosságot; és ritka a bolond ember. Eleinte én is azt hittem, hogy az eső kopogásában éjszaka a halál lépked. Pedig a halál egy alacsony, vézna, idegen parasztember, aki szemére húzott kalappal szokott néha a faluba menni. Itt soha meg nem áll. Ilyen kis házban észrevétlenül lehet élni. Az akácfa őszidőben sírdogál ugyan a kemencében, olyan jajgatást végez, mintha öregasszonyokat égetnének. De télire ő is megszokja sorsát. Amikor szánkón hozzák a fát, és a fűrészelés a színből úgy hangzik, mint életünk egyhangúsága: akkor kezdődik itt igazán a gyógyulás. Nem is merem rábeszélni, hogy megpróbáljon egy falusi telet. De ha megtenné, tíz esztendővel tovább élne. Nem gondolna a nőkre. Legfeljebb boros fejjel, este, a tűz előtt jutna eszébe a múlt, amikor én irigység és harag nélkül mindent meghallgatnék, s másnapra elfelejtenék, hogy újra elmondhassa kalandjait. A csőszt már tíz esztendeje hallgatjuk téli alkonyaton, pedig csak Milánóban járt.
Így szólt Juliska, és fölemelte az arcát, amely ebben a percben olyan volt, mint a szentképecskéken látható, amelyeket imakönyvekben hordanak a katolikus nők.
– És a tücsök… – mondta csalogatólag, halkan –, a tücsök, amit maga szeret: nálunk mindig énekel. Szent György napján kezdi, mint a békák, és Szent Mihályig szünet nélkül hegedül, amikor néha megszólal karácsonyig… Kezdi a padláson, mikor még nem fogyott el a téli dió, és folytatja a violák között, ablak alatt. Nyaranta bejárja az udvart. Elmegy az istállóba a zsíros lószerszámokhoz, a kamrába, a pincébe, mikor forrni kezd a bor; a ház hasadékaiból rászól a leányokra, akik téli almát hoznak kosarukban; s egy észrevétlen órában, amikor a félhold veresen kel, s hosszú őszi szelet jósol, beszökik a házba, elbúvik a kemence mellett, és mindaddig szolgáltatja az esti zenét, amíg elkezdődnek az álmatag tollfosztások, szép mesemondások, amelyek évről évre szebbek lesznek. Minél öregebbek leszünk, annál inkább hiszünk a mesékben. Én téli délutánokon mindig azt vártam, hogy megáll egy idegen szán a tanyaház előtt, és546 a nagy reszelőhangú kocsis havas bajusza mögül Csákány Juliska lakóháza után tudakozódik. A szánban az én királyfim ült.
Kiáltás hangzott fel a ház előtt, mint a daru szokott kiáltani.
– Itt van a fiam – szólalt meg Juliska.
Eleinte szürke és közömbös volt, mint egy idegen fiú, akivel az országúton találkoztunk. Azt hiszem, szeplős volt az arca, mint a pulykatojás. De mire a közelembe ért, két nagy, barna szem tapadt rám, falusi félénkséggel, zavarodottsággal.
Végignéztem a fiút.
Az idegenszerűsége lassan lemúlott, amint lépésről lépésre közeledett. Egy darabig távoli rokonomnak látszott, akivel már találkoztam valahol, de elfelejtettem. Talán arcképét láttam valahol… abban a rámában, az anyám ágya fölött, a feszület alatt, amelyben az én gyermekkori arcképem szokott helyet foglalni… amint komolyan, ijedten nézett Jeney és társa fotográfus műhelyében a fekete kendő felé. Onnan jött ez a fiú, csizmában, rézpitykés kék ruhában, bomlott nyakkendőjével, a feje búbján kacsafarokként kunkorodó hajával.
Amikor kezet fogott velem: komolyan és megbízhatóan nézett a szemem közé, mint egy vadászkutya. Hallgatagon foglalt helyet a sarokban: elvadult csizmáit dugdosta, és fekete, izmos kezét a nadrágja zsebébe mélyesztette. A földre nézett, nyilván nem érezte jól magát társaságunkban. Míg anyja elküldte, hogy fogyassza el félretett ebédjét.
A fiú leugrott a kecskebakról, és tücsökciripelést utánzott, amint a ház felé sietett.
– Legjobban a vadludak hangját tudja utánozni – mondta az anyja, amint könnybe borult szemmel utánanézett.
Az est azután csendesen beköszöntött. A vadkörtefának árnyéka az országútra ért, mintha hosszú rúdjával távol akarná tartani a boszorkányokat. A borzas kerítésben végigcsörgött az esti szél. A hold arany púpja mutatkozott sötétzöld nádasok fölött. Az út, amely a tanyaház mellett elvezetett, árnyékkal telt meg a lengő kukoricaszáraktól. Régi betyárok lelke száguldozik tán ilyenkor a Nyírségben, és ők csinálják a mozgó árnyakat a homokos úton. A réteken az547 egerek, ürgék mendegéltek egymáshoz látogatóba. Mint a kósza szellem, lappangott el a bagoly a kémény mellett. És mielőtt végleg besötétednék, napnyugta és holdkelte között: cigánypiros szeme végigfutott a tájon egy messzi pásztortűznek.
A fiam (aki nem tudta, hogy a fiam) a lábamnál ült egy malomkövön, és csendesen hallgatta azokat az ifjúkori diákos élményeket, amelyek a felnőtt embernek eszébe ötlenek, ha fiatal fiúval találkozik. Nemigen tett megjegyzést, nemigen érdeklődött, mikor véleményem szerint a legérdekesebb történetet meséltem a tűzoltótoronyról, ahonnan az én időmben leugrálni volt a divat – váratlanul megszólalt a tücsök a kertben, és a fiú nyomban utánozni kezdte a tücsökhangot. Nem érdekelte többé az én ifjúkorom, hiszen az egy leélt élet hamuja már; ellenben az éneklő tücsök a lapulevelek között: a valóságos élet. Vidáman folyt tehát a koncert a kertben és a diófa alatt. A tücsök mind közelebb jött. Már alig kétlépésnyiről felelgettek. Ők megértették egymást. Míg én már nem tudtam, hogy mit énekel a tücsök és a fiú.
A nyitott konyhában szalmából nagy tűz lobogott, és veres komondornyelvével végignyalta az udvart, mintha arról akart volna meggyőződni odabent a tűz, hogy senki és semmi nem szökött meg az udvarból a besötétedés alatt.
Helyén a kocsirúd, a létra, a seprű, egyiknek se támadt még kedve a vándorláshoz, pedig ők minden éjszaka megszöknek, és kakaskukorékoláskor térnek vissza. A láng végignyaldosta a fiú barna fejét, mintha az ő tiszteletére magasabbra csapna. Aranybarna volt ez a fej és végtelenül nyugodt és kedves. (Régebbi években azt hittem, hogy a törvénytelen gyermekek oly boldogtalan életet élnek, mint a madárijesztők. Keservesen átkozódnak, mint a fák száraz gallyai a viharban. Búsan jajonganak, mint a vándorló szél a régi malom körül. Ismeretlen atyjuknak ormótlan, nagy kalapjában nevetségesek, mint a mezők rongyos bábjai, amelyek a seregélyeket fenyegetik.)
Ez a fiú nem tudta, hogy ki volt az apja… lelőtték, mint a vadlúdgúnárt, mielőtt fiát repülni megtaníthatta volna?… csapdába szorult, mint egy öreg róka, amely a kertek alatt élelem után sompolygott kicsinyei részére?… nőstény kutyák tavaszkor elcsalták esett hátukkal idegen határokba, ahol a felhorkant hímek felkoncolták?… az erdőbe tévedt egy piros szoknya után, a tölgyek kemény548 makkjai agyonverték?… Hová lett, merre ment? Lidércek vonták el az ingoványba, vagy vásárosok vitték magukkal messzi városokba, ahol üdvözülést ígértek neki; búcsújárókkal ment el talán, hogy meghallja annak a harangnak a hangját, amelynek kongását eddig csak szívében hallotta, vagy az Útonjárók csillagából hullott egy porszem a szívére, hogy többé nem nyugodhatik meg egy helyben, űzi, hajtja, ragadja a vágy idegen városok idegen tornyai felé?
A fiú csendesen ült. Miután a tücsök elhallgatott, néma lett. Két kezére hajtotta a fejét, és belebámult a sötét udvarba.
– Hol van az apád? – kérdeztem fojtott hangon.
A fiú lassan felemelte a fejét:
– Elment… a kocsmába. De majd visszajön. Egyszer csak beállít ismét a „Lyukas Világ”-ba, ahonnan elindult. És akkor lesben állunk az anyámmal, és többé nem engedjük el. De most még vándorol valamerre. Az örökségét keresi, mint a királyfi a mesében. A lidérc után megy, amely a kincset őrzi. De majd visszajön, megkötjük a kezét-lábát; beszegezzük az ablakot, hogy ne lássa a lidércet az országúton nyargalászni; tarka mátyásmadarat fogok neki az erdőn, amely éppen úgy tud beszélni, mint az idegen emberek.
– Merre van az a „Lyukas Világ”, ahonnan az apád eltűnt?
– A határban. Kálmán, a zsidó asszony méri benne a bort.
Ezután ismét kinyargalt a szilaj láng a konyhaajtón, játékos kutya módjára körültáncolta a falhoz támasztott kocsirudat, mintha ennek a hórihorgas lénynek örülne legjobban a világon.
Messziről, a faluból a kovácsműhely csilingelése hangzott.
– Utasok patkoltatnak– mormogta a fiú a csengő hangra figyelve. – Talán bizony megjött az apám.
