A MAGYAR FÉRFIVILÁG ISMÉT DIVATTÁ TESZI A JÓKAI-JELMEZEKET...
A MAGYAR FÉRFIVILÁG ISMÉT DIVATTÁ TESZI A JÓKAI-JELMEZEKET...
Tegnap láttam őt hosszú idők múltán ismét. Kopottas, de tiszta ruhája volt, mint azoknak az embereknek, akik önhibájukon kívül szenvedik a balsorsot. Éppen egy szegény, vak katonát vezetett át a forgalmas Körúton a túlsó oldalra, aztán udvariasan megmagyarázta a vaknak, hogy merre kell haladni a Rákóczi úton, hogy végül elérkezzen a Keleti pályaudvarhoz. A katona botját előretartva, csendesen tovább kocogott, azzal a biztos tudattal, hogy a Rákóczi út végén már várja őt egy másik udvarias úriember, aki majd átsegíti őt a Baross tér méhkasán. Ugyancsak a tegnap folyamán az sem történt meg, hogy öregasszonyt vagy gyermeket letaszítottak volna a pesti villamosról.
Tíz esztendő után, hogy az első infanterista bakancs rálépett a béke lakktopános lábára, végre visszalopakodik Pestre az a kis tánc- és illemmester, akit a férfiak közönségesen a mellényzsebükben hordtak, és a neve: udvariasság volt. Nagy dolog ez, a mai megélhetési viszonyok között, hogy az emberek kezdenek ráérni némi figyelmességgel lenni egymás irányában, úgy a trottoáron, mint a szalonban. Valamiképpen enyhült az a feszültség, amely a vesztett háború és vesztett forradalmak után a szétpattanásig vonta az idegeket. Már csak azok a szemek borultak vérbe a városban, amelyek a béke boldog éveiben is vészjóslóan szoktak forogni. A hangok majd apránként megtalálják azt a skálát, amelyen a régi józan európai emberek beszéltek. És mindinkább több hazafival találkozunk, aki szinte megnemesedett, megacélosodott az elmúlt évek zordonságaiban.
Valahogy kezd ismét szentebbé válni a magyarság és hazafiság érzete az emberekben, hogy azt olcsó, alkalmi sikerekért, hetivásáros előnyökért fitogtassák. Valahonnan ismét csak előbukkannak nemes jellemű, hazájukat életüknél is jobban szerető magyar emberek, akik a jelszavakon kívül egyebet tudnak szíveikben félig elpusztult magyarságukról, romba dőlt hazájukról. A harcok, tombolások után mind sűrűbben168 találkozhatni olyan magyar emberekkel, akik a régi szép világot juttatják eszünkbe. Könyvkereskedő barátom szerint sokan olvasgatják mostanában az úri magyar emberek közül Eötvös József báró Karthauzi-ját, ezt a legelmélyedtebb magyar regényt, amelyet a régi iskola szerint „bölcselminek” mondottunk. De Jókai, aki az elérhetetlen, örök ideálnak megmaradott magyarokról írt regényeket, sohase volt oly divatban, mint most, közelgő századik születése évében. Újra és újra előhívják a mai olvasók is Jókai halhatatlan erényű, utolérhetetlen jellemű magyarjait, holott már azt hittük, hogy a háborúban örökre hősi halált leltek a Kárpáthy Zoltánok és Baradlayak. Itt vannak ők ismét az olvasók szívének közepében, ugyanazok az ideáljai magyar nőnek és férfinak, mint hajdanában voltak. Az ő csodálatos hazaszeretetük ismét példa előttünk. És az utcákon, házakban, közhelyeken járva, mind mohóbban keresi szemünk az új Széchenyieket és Wesselényieket, akikről Jókai regényt írt.
Az a régi, szép, lovagias magyar ember van feltámadóban háborús sírjából, aki ifjúkori ideálja volt mindannyiunknak, akik 1914 előttről szakadtunk át ebbe a világba. Hiszen szinte természetes volt, hogy a magyar ember természetével nem egyezhető forradalmak – idegenszerűségekkel és idegenes nevű emberek haszontalan szereplései után: a nemzet visszatér szoborrá lett ideáljaihoz, a negyvennyolc előtti nemzeti regényhősökhöz, akik tulajdonképpen a második honfoglalói voltak a régi Magyarországnak.
– A régi Magyarországért! – hallatszik mind gyakrabban a szívekből felcsendülő hang zöld és fehér asztalnál.
Mire a jövő esztendőben Jókai Mór elérkezik születésének századik évfordulójához, megérkeznek az új honfoglalók, a régi Magyarország szentté válott alakjai, a Jókai-regényhősök, akik elhozzák a maguk régimódi divatját, hazaszeretetét, önfeláldozását, nemességét és finomságát, szép szomorúságát és szerelmét minden iránt, ami magyar.
(1924)
