5
5
– Szerettem a Felvidéken utazgatni és felkeresni azokat a bolond úriembereket az otthonaikban, akik a mohos zsindelyeik alatt a legkülönbözőbb hóbortokban élnek. Egyik a repülőgépet akarta feltalálni, a másik az ősember csontvázát kereste. A régi Magyarország tele volt bolondokkal, mert békében hagyták őket. Manapság már megbolondulni sem lehet – így beszélt Tinódi a „Rigó” kocsmában.
Szuki, a telekkönyvvezető, két kezével megfogta a fejét:
– Pedig rám nézve nincs más menekedő út, mint megbolondulni! – mondta mély csüggedéssel. Aztán egyet villant a szeme, mintha valami eszébe jutott volna: – Azt hiszem, nem is lehet olyan rossz a bolondokházában, ha úriember a páciens. Bizonyára ott figyelembe veszik a társadalmi illemszabályokat. Az úriembert ott is megbecsülik.
Tinódi, a vén gazember úgy tett, mintha oda sem hallgatna a boldogtalan telekkönyvvezető szavaira, tovább folytatta rejtélyes elbeszélését:
– Ezek az emberek, akik lengyeles, hosszú bajuszukkal, borovicskapiros arcukkal, megmerevedett tekintetükkel kibámulnak a régi30 nemesi házak ablakain, ott, a Felvidéken: nagyon jól megvoltak az őrültségükkel. Szomszéd, koma, vármegye, mindenki tudta róluk, hogy csendes bolondok, betegségtől, italtól, sorscsapásoktól: így aztán senki sem csodálkozott, ha néhanapján eszükbe jutott kilövöldözni az ablakon, vagy eperjesi püspöknek képzelték magukat, és annak nevét írogatták rá a bélyeges papirosra.
– Ó, én könnyen bebizonyíthatom, hogy már harminc év előtt megmérgezte a véremet egy kóbor táncosnő. Sohasem járt énhozzám orvos. Házisóval kezeltem magamat, mint az apám, nagyapám. Ami pedig az italt illeti – arra nézve csak annyit mondhatok, hogy húsz esztendő óta nem feküdtem le józanul. Utóvégre aludni csak kell valahogy – monda Szuki úr, és esdeklő pillantást vetett egyetlen barátjára, Tinódira.
A vén lator azonban még mindig késlekedett a helyeslő főbólintással. Folytatta elbeszélését, mintha nem is hallotta volna Szuki szavait.
– Így történt azután, hogy sohase csuktak be úriembert az én hazámban, a Felvidéken, mindenkit bolondnak nyilvánítottak, ha rosszfát tett a tűzre. Ámde voltak esetek, amikor visszavonás, rokoni gyűlölködés és más házi perpatvar miatt el hagytak volna veszni valamely jóravaló úriembert. Ilyenkor közbelépett Alvinczi Eduárd, és fizetett a megszorult úriember helyett. Hej, de sok hamis váltót adott vissza kettérepesztve ez a jó úr a bűnbánó váltóhamisítónak!
Tinódi nem nézett a barátjára, amikor ezeket a dolgokat csendes fejcsóválással elmondogatta: inkább a pipájához látszott beszélni. Szuki uramnak pedig majd kiugrott a szeme, úgy bámult a ferde könyvtárosra.
– Mi az? Mi az? – kérdezte dadogva, mintha szélhűdés környékezné. – Nem valami könyvből olvasta ezt, urambátyám?
Tinódi válasz helyett sokatmondóan legyintett. Aztán nem szólt többé egy szót sem, csak csendesen pislogott, mint a rimóci nyúl. A telekkönyvvezető jó darab ideig megmerevedve nézte. Nem tudta eltökélni magát, hogy mit tegyen. A poharat a fejéhez vágja-e a vén gazembernek, vagy barátságosságot színleljen? Gyönge ember volt, a poharat nyájasan a könyvtáros poharához koccintotta:
– Kend is a Fillent regimentjéből való! – dúdolta cimborasággal.
Váratlanul eltalálta Tinódi gyengéjét. Az ilyen vén csacsogók leginkább31 azért neheztelnek meg, ha nem hisznek szavaiknak. Csendes pirosság lepte el Tinódi arcát, amely pedig nem pirult emberemlékezet óta.
– Csapd pofon az ördögöt, mondj igazat! – dünnyögte. – Ebben a „Rigó” kocsmában az a legnagyobb baj, hogy a vendégek megszokták a hazudozást. Ritka itt a becsületes ember, nem érdemes itt beszélni.
– Kire értette, hogy nem becsületes ember? – riadt fel a telekkönyvvezető. – Kit gyanúsít itt kend? Én állami tisztviselő vagyok, esküt tettem.
Már csaknem arra került sor, hogy a két öreges úriember egymásnak menjen, amikor közbelépett Mátyánszky, a kocsmáros, és szó nélkül elvette a félig ürített poharakat, valamint a félig telt palackot a vendégek elől. (Volt aztán könyörgés, amíg visszaadta.)
A telekkönyvvezető féloldalvást ült az asztalnál, mintha még mindig tartana némi haragot a könyvtárossal. A szakállát pedergette, és félvállról kérdezte:
– Hát mi is van azzal az Alvinczi urasággal, aki a hamis váltókat gyűjti?
A könyvtáros mogorván nézett a pipájára:
– Sohasem hittem, hogy Magyarországon élnek úriemberek, akik nem olvasnak újságot. De itt, a Nyírségben minden lehetséges. Alvinczi Eduárd nevével tele vannak állandóan az újságok. Ő vitt díszkardot a magyar ifjúság nevében Konstantinápolyba, a plevnai oroszlánnak. Ő merte először kimondani Magyarországon, hogy: Nem boldog a magyar! Ő a védelmezője a tiszta magyar fajnak, pártfogója az elzüllött dzsentriosztálynak, segítője minden nemzeti törekvésnek. Ő az ideál.
– Vajon mi akar lenni? Követ vagy miniszter? – kérdezte elgondolkozva a telekkönyvvezető.
– Egész Magyarország ott van az előszobájában: külön postaszekér hordja a levelezését; olyan nagy úr, mint akár őse, a honfoglaló Huba vezér.
– A végén bizonyosan spirituszgyára vagy állami bérlete lesz, ha így folytatja – jegyezte meg Szuki.
– Ő a pátrónusa a magyar karddal vívóknak, a céllövőknek, keresztapja minden fiúgyereknek, akit ősi magyar névre keresztelnek. Leventének, Gyalmának, Hubának… És pártfogója az árváknak,32 mert nemegyszer történt, hogy az árvák pénzét visszafizette a pénztáros helyett.
– És mire kellenek neki a hamis váltók? Hogy minél több ember legyen a zsebében? Egyszer majd eszébe jut királynak lenni Magyarországon! – monda most fejcsóválva a telekkönyvvezető. – Nem értem én sehogy ezt a dolgot.
(Mintha csak azt mondta volna: „Nem adom a hamis váltóimat!”)
De a könyvtáros még mindig színészkedett, nem vette tudomásul, hogy Szuki úr alkudozik a váltói felett:
– Mert úgy van az, kérem, hogy a magyar középosztálynak nincs se barátja, se pártfogója. Lenézi a dölyfös főúr a két lábra emelkedő nemesembert, míg az alanti parasztság csak azért van, hogy inda, kerékkötő kölönc, gáncsot vető burján legyen a középosztály útjában. Pedig valamikor a mostani középosztályból állott egész Magyarország. Nem voltak se grófok, se bárók az Árpád-királyok alatt, mindenki olyan nemes volt, mint akár maga a király. A Szemerék, a Süttők, a Kálnayak és a többi honfoglaló családok sohase is lettek grófok, mert többre tartották ősi származásukat az idegen házakból való királyok adományainál. Az urak legfeljebb egy-egy bánságot fogadtak el a horvát széleken vagy Temesvárott…
A telekkönyvvezető türelmetlenül feszengett székén:
– Mi köze van a temesvári bánnak az én váltóimhoz?
A könyvtáros nagyot nézett:
– Ki beszél itt a tekintetes úr váltóiról? A magyar középosztály megmentéséről van szó, abban fáradozik Alvinczi Eduárd. Talpra kell állítani ismét a régi magyar nemességet. Vissza kell vásárolni udvarházait, hétszilvafáit, kötelezvényeit, váltóit. Úrrá kell tenni ismét a dzsentrit, mert nélküle elpusztul Magyarország. Legyen megint mindenkinek agara, kocsija, akár csak bricskája is, ne járjon gyalog a nemesember. Elég volt a zsidók, grófok és meggazdagodott parasztok uraskodásából. Gyerünk vissza a régi Magyarországba.
– Én mennék, de mit csináljak a váltóimmal? A jövő héten megint lejár egy váltó. Akár nyomban főbe puffanthatom magamat, ha nem tudom rendezni. Megvallom őszintén: magának a törvényszéki elnöknek a nevét hamisítottam rá.
Így szólt a telekkönyvvezető, hogy visszatérítse a könyvtárost erre33 a világra; de Tinódi most úgy tett, mint akit nem érdekelnek mindenféle apró-cseprő földi dolgok. Szónokolt:
– Nem támadt lyuk azoknak a földeknek a helyén, amely földek az ősöké voltak, csak éppen már tót tanyája… A nemesi kúriákat is jól megépítették. A Felvidéken kőből és zsindelytetővel, az Alföldön vályogból és nádfedéllel, de a kapukon ott van mindenütt a felírás: Gatera guardia. Itt vannak a földek és a házak régi gazdáinak a maradékai is, szép, sasorrú, kerecsenszemű, tisztességes képű, úri fajta magyarok, csak körül kell nézni a Pénzügynél, a Megyénél, a Dohánynál…
– És a Telekkönyvnél – vágott közbe Szuki úr.
– Hány régi magyar nemesember volt kénytelen felvenni a fináncság spenótruháját! Hányan farigcsálják a körmüket az árvaszéknél, pedig pecsétgyűrű van a kisujjukon! Hány derék, jó családból való fiatalember van ebben az országban, aki még hivatalhoz sem tud jutni, mert hiányzik a nemzetből az összetartás! A középosztály züllőfélben van… Ezt kell megakadályozni. Mert lesz még egyszer királyválasztás a Rákoson!
– Ahá, Alvinczi tán király akar lenni?! – kiáltott fel a telekkönyvvezető nagy csúfondárosan, és harsányan hahotázni kezdett. Kínjában, bánatában, keserűségében szokott így nevetni az ember. Az asztal is megrázkódott a keserves kacajtól, és a poharak halkan összekoccantak.
A könyvtáros felállt, és szótlanul indulni készült.
