2
2
Régi szalonkabátja olyan volt, mint egy gyászjelentés.
De nyakkendője még tarka másli volt, és a szeme, huncutkás, kucséberes, csalogató szeme rámosolygott a „Rigó” vendégeire, tisztelettel fordult a kék kötényes kocsmáros felé, aki éppen újonnan vett borát dicsérgette vendégeinek. Szerencsés jó estét kívánt mindenkinek, öt perc alatt ismerős lett a jelenlevőkkel, miközben kiderült, hogy ő a polgári kaszinó újonnan választott könyvtárosa.
– Majd hozatunk a Körből mindenféle regényeket – mondták a polgárok barátságuk jeléül. – Hiszen úgyis kölcsönbe adják.
De az újonnan érkezett nem sokáig hagyta’ őket megmaradni a nagylelkűségi hangulatban. Firtatni kezdte a polgárok családi viszonyait.
…Dillenbergerről, az órásról csakhamar kiderült, hogy otthonában, az Angyalzug második házikójában, egy régi, sokszor megdrótozott lábas várja, hogy estére felmelegítsék benne a déli ételmaradékot. Az ágy alatt, a férfias csizmahúzó mellett széttaposott, ronggyá lett, reménytelen, öreg papucsok várják, hogy egy asszonyláb néha beléjük lépjen, és dohogva, nyögve bejárja velük konyháját. A párnák az ágyban derékfájásról, lábszárfájdalmakról, sóhajtozva töltött, álmatlan éjszakákról beszélnek, míg a világos téli éj holt-hallgatagsággal nézeget be az ablakon.
– Az embernek ilyenkor még ahhoz sincs kedve, hogy megforduljon a takaró alatt – vélekedett az újonnan választott könyvtáros. – Az ágy mellett a fal úgyis tele van írva lutriszámokkal, amelyek sohasem jöttek ki Temesvárott.
Más polgárok sem tudtak sokkal érdemlegesebb feleleteket adni otthoni életükről.
Kitűnt, hogy az otthon valamely szörnyeteg rabság, ahonnan, amíg a lába bírja az embert, a kocsmába szokás elmenekedni, későbben pedig a temetőbe.
– Miért, miért? – kérdezte gyóntatóatya komolyságával az új könyvtáros.
Mert már nem karcolnak szíveket a meszelt falra se a pipaszurkálóval, se a hajtűvel…
A pirospozsgás, füstölt kolbászért és rántott babért, valamint harsány, falusias kacagásokért rajongó telekkönyvvezető csakhamar elpanaszolta,10 hogy az ő felesége úgy megkeményedett, mint az a vászondarab, amelyet az apácák a fejükön viselnek.
Tinódi részvétteljesen bólongatott, míg szemével alattomosan hunyorított, mintha tudná az asszonyszív megkeményedésének a titkát, és annak orvosságát is magával hordaná. De még egyelőre nem szólt ebben a jámbor társaságban… Miért ábrándítaná ki új ismerőseit ama tanokból, amelyeket a kalendáriumokból és az öregek szájából tanultak a családi életről, az asszonyi hűségről, a megmásíthatatlan esküvésekről?
– Mikor is tartották a lakodalmukat? – kérdezte odavetőleg a telekkönyvvezetőt, aki egyébként külsőleg dzsentriképű, oldalszakállas, agárlábú úriember volt, s azt rebesgették róla, hogy váltóhamisításból él.
A telekkönyvvezető nem akarta a békességet megbontani, ugyanezért felelt Tinódi kérdésére, bár nem nagy elragadtatással. (A felelethez előbb belenézett az ujjáról levont karikagyűrű belsejébe, magában számolgatott.)
– Január vége lehetett, talán huszonharmadika, úgy éreztem, hogy fokhagymás kolbász szaga van az egész világnak, a szánkók csengőjét ma sem felejtem el, a násznagyom, Prepeliczai bácsi, részeg fővel lecsúszott a szánkóról, csaknem megették a farkasok.
Tinódi oly bizalmasan mosolygott, mintha maga is ott lett volna a lakodalomban:
– Nemde, káposztaleves volt másnap?
– Az a szokás – felelt egykedvűen a telekkönyvvezető.
– És a nászéjszakán minden negyedórában lehullott és nagyot koppant egy birsalma, amely a szekrény tetején volt? Ezek a lehulló birsalmák jegyzik, hány gyereke születik az embernek a házasságából.
A telekkönyvvezető nem felelt. Mégiscsak államhivatalnok volt, nem adhatott választ minden kérdésre.
Tinódi tehát magától folytatta a beszédet egy pohár bor lehajtása után, amely pohártól olyan lett a bajsza, orra, szeme, mintha mindegyikből bor csurgott volna. Mint a faliórából hirtelen kiugrik a kakukk, és a következőket mondja:
– Az egészben az volt a hiba, hogy Pál fordulása napján esett a lakodalom. A forduló Pál rosszat jelent a fiatal házasoknak, akár olvad,11 akár keményedik. Olvadáskor rendszerint az asszony szíve enged, míg keményedésnél a férfi javára billen a mérleg.
– Keményedett az idő – szólalt meg hirtelen az anyakönyvvezető. – Mindennap megverem a feleségemet.
Tinódi úgy tett, mintha oda sem figyelne a bizalmas vallomásra:
– Mert higgyék el nekem, hogy vannak babonás napok, amikor legjobb ágyban maradni annak, aki ezt megteheti. A Borbálák, Erzsébetek, Filemonok, Flóriánok, Józsefek, Júdások, Katalinok, Lőrincek, Luciák, Mártonok, Mátyások, Miklósok, Orbánok, Pálok, Tamások, Vincék, Szilveszterek napjai nemhiába vannak megjelölve a kalendáriumban, mindegyiknek megvan a maga jelentősége a hosszú életen át! Milyen nap is van ma?
Dillenberger, az órás, aki mesterségénél fogva rokonságban volt a csillagászattal is, a pohara mellől oly hanglejtéssel felelt, mint egy remete, aki az örök igazságokat mondja ki: – Ma van Szilveszter napja!
Tinódi diadalmas pillantást vetett a telekkönyvvezetőre, mintha már félig-meddig nyertesnek érezné magát a vitatkozásban. Aztán a fekete ablakokra vetette tekintetét:
– Mit tudják önök, hogy mi van most odakünn az országutakon, a néptelen tájakon, a pusztákon és az erdőségekben? A feszületek megdermedve bámulják a vándorlókat, akik ilyenkor az országutakon járnak. A mezők sima fehérségén hirtelen örvények kerekednek, amelyekből hóemberek emelkednek; de csak addig tartják meg fehérségüket, amíg a falvak és városok füstös kéményeihez érnek. Megroppannak a fatörzsek, amelyek eddig némán hallgatták az ördögszekerek csengőit, amelyeket a téli vihar átkergetett néha a tájon. A varjak megint visszatéregetnek az erdei fákhoz azon idő után, amelyet az emberek, udvarok, házak közelségében töltöttek. A jégcsapok megunják magukat a kutaknál, és nagy csörömpöléssel, mintha üveges tót szekere fordulna fel, elhagyják helyüket. És a fenyőfában sírni kezd a tűz gyermeke, miután idáig nem jött érte a megváltó fejsze. Vajon olvad vagy fagy odakünn?
– Fagy! – felelt egy bátor hang a küszöbről.
A ,,Rigó”-ba egy fiatalember lépett be.12
