Ki volt nagyatyám?
Ki volt nagyatyám?
Nagyanyám, kinél nevelkedtem, hogy Béla fiának helyét betöltsem: igazában csak egyetlen embert tartott magához méltónak: az pedig tőle különváltan élő férje, a Szabolcs megyei 48/49-iki Honvédegylet elnöke volt. Nagyatyám volt a férfiideál, amit nem is győzött hangsúlyozni a „Gróf” távollétében.
Abban az időben, amikor nagyanyám menyasszony volt: a józanabb és „előkelő” hazafiak Kossuth Lajos ellenfelének Széchenyi István grófot jelölték. Valószínűleg innen eredt „idősebb Krúdy” haláláig emlegetett családi álneve. „A gróf”-nak nevezte őt minden teremtett lélek az atyafiságban, és ő ennek megfelelően viselkedett.
Említettem már, hogy különváltan élt nagyanyámtól. De csak abból a szempontból, hogy nem bírja azt a kicsinyes, kedélyeskedő polgári zamatú légkört, amely a régi, földszintes sárga házban, a Kállai utcában körülvette. „Levegő kell nekem, megöltök az aprólékos gondjaitokkal, kulináris mondanivalóitokkal, örökös bizalmatlanságtokkal, folytonos gyanúsításaitokkal és főleg az elviselhetetlen féltékenységeddel,414 Mari” – mondta nagyatyám méltatlankodó, sértődött hangon, mint akivel a legnagyobb igazságtalanság történt az életben. Éppen olyan elégedetlen volt a politikai helyzettel, mint a felesége (nagyanyám) magatartásával. Ugyanezért különös gráciának, sőt leereszkedésnek vélte, amikor bennünket a régi házban, főleg nagyanyám elkülönített lakosztályában felkeresett, ritkán és besötétedés után, talán titokban, mert hallomásunk szerint rendkívül féltékeny volt a cselédsorból felemelkedett szőke, fehérbőrű gazdasszony, aki vörös, forradalmi sapkában kontyán, könyökölt ki azoknak a házaknak az ablakaiból, ahol a „gróf” élete folyamán Nyíregyházán lakott. „Stuart Máriának” mondta a családi gyöngédség nagyatyámnak ezt a szeszélyét. De a szeszély évtizedekig tartott (és azzal végződött, hogy nagyatyám kilencven esztendős korában, a halálos ágyán polgári esküvőt kötött vele s ugyanezért nem akarta a helybeli plébános eltemetni).
