1
1
Cigányos, betyáros, délvidékies, úriasan hanyag magatartású gavallér volt Péter báró, ahogyan ez idő tájt a huszárfőhadnagyokat Magyarországon álmainkban és gyakran a valóságban is láttuk. „Ördöngösen szép gyerek volt” – mondják most emlékezetére azok a megmaradott hölgyek, akiknek tiszteletére valaha a siófoki parkban virágos-ágyakat ugratott híres paripáján; „azóta se nyitottak ki annyi pezsgőspalackot Nagyváradon, mint mikor Péter báró az egész hetivásárt megvendégelte jókedvében” – emlegetik manapság ezt az elmúlt uraságot öreg cigányok és még öregebb pincérek, akik tudvalevőleg sohasem vesznek ki a világból, még a háborúban sem felejtették régi uraikat. „Soha ilyen kedves cimboránk nem lesz életünkben!” – merengenek el a múlt időkön azok a régebbi gavallérok, akik mostani emlékezetük szerint egyebet sem tettek a régi Magyarországon, mint egyik mulatságból a másikba jártak, háromszáz kilométernyire nem tartottak jóravaló bált, amelyre el ne szálltak volna, az ország túlsó végébe se lehetett dáridót elképzelni az ő megjelenésük nélkül… (Pedig bizonyosan csináltak egyebet is a folytonos mulatozásnál, csak éppen vigalomra legjobb emlékezni a múlt időből; a bajok, a szomorúságok csak hervadjanak.)
Ha Baich Péter báró élne: ő igazat adhatna a régi mulatságokra emlékező gavalléroknak – Baich Péter valóban átmulatta életét, néha csendesebben, néha duhajabban, olykor megszámlálhatatlan pajtás társaságában, máskor csak egy cigányprímással – de a cigánybanda legtöbbször a szomszéd szobában muzsikált még akkor is, amikor a hetedik huszárezredbeli főhadnagy valamely kevéskét szundikált kemény katonaágyán, hogy véglegesen ne maradjon adósa az álomnak. Aki alszik, nem él: gondolta magában Péter báró, mintha csak előre érezte volna korai halálát.380
Lehet, hogy még terem Magyarországon „mulatós-gyerek”, isten ments’, hogy kiveszne ez a kedves fajta, aki nélkül bizony nem sokat ér az élet, de Baich Péterek, Esterházy Pálok, a Braganzák kora jódarab ideig nem tér vissza, akármint sopánkodunk is. Volt valami fátumszerű abban a körülményben, hogy éppen a világháború előtt volt „a legszebb a magyar huszár”. Jóformán minden leányábránd a magyar huszár körül lepkéskedett; huszártiszt nélkül nem volt teljes úri mulatság; a nótákat azért írták, hogy huszársarkantyút pengessenek hozzá; de még a régi magyar úriember élete sem látszott volna teljesen kiélvezettnek, ha darab ideig nem bújnak bele az angyalbőrbe. Ezeknek a háború előtti: félig-meddig már regévé, mesemondássá, legendává vallott huszártiszteknek volt a mintája Baich Péter főhadnagy, akiről nem lehetett tudni, hogy melyik erszénye kövérebb, a bankós bugyellárisa, vagy az a mesebeli zsákja, amelyben minden ember a jókedvét hordja. Én úgy láttam, hogy mind a két erszényből a legvastagabbakat örökölte az őseitől, akik között szerb királyok, (az Obrenovicsok) is voltak, de Péter báró maga vérbeli magyar ember volt. Igaz, hogy a mulatozásainak volt mindig valamelyes „bácskai” íze, mint ahogy a régi Magyarországon még a jókedveket is mindig valamely híres vidék zamatához hasonlították. Sokat lehetne erről írni: miben különbözött a felvidéki bál például egy nyírségi András-naptól, de most csak kövessük hősünk életét, aki a nagyképű, hencegő, századvégi kultúrájában szinte elbizakodott Nagyváradon vad, minden „modern” társadalmi felfogással ellenkező, duhaj mulatozásokat rendezett a piac közepén anélkül, hogy bármely kultúrájában fontoskodó nagyváradinak eszébe jutott volna megbotránkozni a báró pazarlásán. A bárónak ugyanis rengeteg pénze volt, és a bankok, uzsorások, főpincérek és hasonló, pénzzel foglalatoskodó emberek szívesen elősegítették a báró könnyelműségét akkor is, ha készpénzét például a nagyváradi piacon szétdobálta, amikor is ezer darab ludat vásárolt meg a kofáktól, és a ludakat szabadjára engedte, hogy a szegényebb lakosságnak is jusson a zsíros pecsenyéből. Ezüsttálcán hozták volna a bankót a bárónak, ha kedve kerekednék újabb ezer libát vásárolni…
(Igaz, hogy ennek a lúdvásárnak volt egy kis farsangi íze is. A báró és társasága ugyanis egy hirtelenében vásárolt szamaras fogaton kergette az elszabadult libákat a váradi utcákon. Egy madárcsapat beszabadult a nagyváradi színház nézőterére is. Igaz, hogy ott csak délelőtti381 próba volt. Nagyobb baj nem történt. Minden szereplő vitt a hóna alatt hazafelé egy eleven ludat.)
Csak húzzátok, cigányok, régen volt ilyen pártfogója a magyar zenének, mint ez a bizonyos fiatal földesuraság, akinek szinte felmérhetetlen jövedelme volt a dési részeken elterülő birtokaiból… Csak húzzátok, cigányok, aranyat ér minden hegedűhangotok, amely a báró szívének a közelébe férkőzik. Nem volt olyan drága a húr Magyarországon, mint akkor, midőn Péter báró húzatta a maga nótáit a nagyváradi „Royal” kávéházban, vagy pedig a „Rimanóczy”-ban, amely, tudomásom szerint, az első kávéház volt Magyarországon, ahová lépcsőn kellett felmenni, lévén a kávéház az első emeleten. (A kávés olyan furcsa ember volt itt; szemüveget hordott, mint valami tanár. Zengerájt szeretett volna esténként tartani, de Péter báró nem egyezett bele. Valami furcsa, magyaros, úri szemérmetesség többnyire visszariasztotta a főhadnagyot a kacsingató hölgyektől, pedig hát eleget kacsingattak az országos hírű gavallérra.)
Zengeráj helyett cigányhangversenyeket rendezett Péter báró az emeleti kávéházban, ahol ő volt a házigazda, ahol kötelességének tartotta a megjelenést minden valamirevaló úriember; még a megye távoli részéből is eljött a híres Nadányi földesúr; az emlékezetem szerint tizenkét kabátot, bundát, felöltőt viselt, mert állandóan fázott. A Baich-féle mulatságok tizenkettedik napján azonban már ingujjban járta a kállai kettőst Nadányi uram. Nem is vett magára addig kabátot, amíg a nagyasszony-felesége érte nem jött, és gyöngéden felöltöztette. (Abból is számon lehetett tartani a váradi mulatozások napjait: hány kabátot vetett le magáról az egyébként nagy természetű, de jó hitvese mellett eltokosodott Nadányi uram.)
Mert persze nem egyetlen cigánybanda vonta a „megejtő” dalokat a Baich Péter rendezte mulatságokon; messzi környékről odacsődített „telegrafice” vagy automobilon a báró különböző cigánybandákat, hogy egymással versenyre keljenek. (Régi szép szokás volt ez; a virtus néha jobban ösztökéli a muzsikus cigányságot a legropogósabb bankónál is.) Márpedig hol volt a széles Magyarországon az a cigány, aki a báró hívására nyomban el ne indult volna Várad felé, amikor megértették vele, hogy cigányverseny lesz a „Rimanóczy”-ban vagy a „Royal”-ban. A nyíregyházi Benczi Gyula, aki gyémántgombos ingében, daliás figurájában nem hasonlított cigányhoz, hanem valami félbenmaradt mágnáshoz: letette nagy büszkeségét, amellyel megfogadta382 egykor, hogy senki kedvéért nem hagyja el Szabolcs vármegye határait (mert csak itt jó Párizs, London, meg a pesti Nemzeti Casino után), aki a hegedűjére kíváncsi: jöjjön Nyíregyházára – mondom, még a nagy büszke muzsikusvezér is beadta a derekát, amikor országhírűek lettek a Baich-féle váradi mulatozások. Útra kelt a bandájával a báró meghívására, habár előre tudta, hogy véle amúgy sem versenyezhet senki.
De megmozdult a virtus Magyariékban is Debrecenben, pedig nekik elég jó patrónusok volt itt pápai Esterházy Pál gróf személyében. Ámde a gróf is elutazott Debrecenből, a cívis koponyájú és polgári nyugodalmasságú (akinél kisebb kortyokban még nem itta borát cigányprímás Magyarországon), nagyhírű öreg Magyari ugyancsak Váradra igyekezett a cigányversenyre.
Elindult ám Kolozsvár felől az öreg Pongrácz, akiről minden gyerek tudja, hogy a görgényi medve vadászatokon az ő tempósan kezelt hegedűjével csillapítgatta az egykori trónörökös szívfájásait. Szerette is Rudolf az öreg prímás orvosságát; mindig megfiatalodott a magyar zenétől, kár, hogy nem hallgatta tovább… Ám ugyancsak az erdélyi határ felől hozza a hír (amely vásárosok, utazók, lakodalomra járó urak között gyorsabban terjed a telegráfnál) egy új prímás hírét, aki maholnap minden prímások elseje lesz. Arca olyan, mint a ragyabunkó. De nincsen annyi himlőhely ezen az arcon, amelyet felhevült urak, kényes dámák elragadtatásukban a szájukkal meg ne csókoltak volna. Kóczé Antinak hívják a prímást, és az úri modort a kolozsvári uraktól tanulta. Nevezetessége még a hegedűjén kívül, hogy még a legnagyobb urak kedvéért sem borotválkozott meg hetes szakállától. (No, majd talán az én kedvemért!” – remélte Baich Péter.)
Hová tette ezt a rengeteg cigányt Baich Péter?
Nem kellett soká a fejét törni. A cigánynak mindenütt van atyafisága a világon, mintha az egész cigányság egy apától származott volna. Atyafiak voltak a váradi cigányok, Hamzáék is. De meg aztán volt kocsma, csárda, kisebb vendégfogadó Váradon is, ahol a cigányok szeretnek egymás között meghúzódni, amikor az aranyos termekben kimuzsikálták magukat. Ámde különben is Baich báró kihirdette a városban, tán doboltatta is túl a Pecén, hogy minden cigány az ő vendége, nyugodtan hitelezhetnek a legrongyosabb bőgőhordozónak is a kocsmárosok. Azonkívül végigjárta a külvárosi csárdákat, söröket, borokat, ennivalókat rendelt a verseny napjára összefogdosott383 muzsikusoknak. A verbung egyébként annyi időre szólott, amíg a legkisebbik Hamza leány lakodalma tart, mert éppen akkor tartotta lagziját ez a csillagszemű, cinkapannás cigánykisasszony. A muzsikusság ebből megértette, hogy nem egy napig tart a mulatozás, mert ki hallott valaha olyan cigánylakodalomról, amely egy nap alatt befejeződne. Még ha rámegy a háztető is… Egyébként is ott volt Péter báró, aki egy koffer bankót hozatott Pestről a bankjából, hogy ki ne fogyjon az aprópénzből. Ő volt a cigánylakodalom násznagya. Nem adtak el annyi selymet, virágot Váradon soha, mint a Hamza leány esküvőjén.
Ezenközben megérkeztek a váradi fogadóba azok a tiszteletre méltó úriemberek is, akiket az ország különböző vidékeiről kért fel Baich Péter, hogy bíráskodni szíveskedjenek a cigányok felett. A zsűri elnöke, emlékezetem szerint: a balassagyarmati árvaszék elnöke volt. Cigányismerő, nagy tekintélyű öregúr. A zsűriben volt a nyíregyházi Juhász Etele, az ottani rendőrkapitány és országos hírű mulatós ember.
