HATODIK FEJEZET • A menekült
HATODIK FEJEZET • A menekült
Ismét el lett Trenk Frigyes árulva, és újból egy fogolytársa által. Csúf jellemeket tenyészt az a börtönpenész! Egy Damnitz nevű kapitány, ki lopás, dezertálás, spionálás miatt akasztófára lett ítélve, s élethosszig való fogságra megkegyelmezve, a Trenk Frigyes zárkájával átelleni börtönbe volt bezárva. A kulcslyukon keresztül kileste hogy Schell hadnagy a porkoláb nélkül, tehát tolvajkulccsal Trenk börtönébe settenkedik, s ott óra hosszat elmarad. – Ezt besúgta a vizitáló hadsegédnek.
A várparancsnok ebédjén jelentést tett efelől a hadsegéd: mire az ezüstorrú parancsot adott neki, hogy rögtön ebéd után fogassa el Schell hadnagyot. Ezt egy másik hadnagy, Schröder fülheggyel meghallá, s kiosonva a szobából, sietett Schellt a vártán felkeresni, s megsúgta neki, hogy egy óra múlva elfogják.
Schell azt gondolva, hogy az egész szökési terv lett elárulva, sietett Trenk Frigyes börtönébe. Egy altiszti kardot hozott a számára, a köpenyébe rejtve.
– Bajtárs, el vagyunk árulva. Siess! Élve ne adjuk meg magunkat. Egy perc sincs veszteni való.
Trenk Frigyesnek csak annyi ideje volt, hogy a csizmáit felránthatta; de már a padló alá rejtett aranyait nem vehette magához.
A börtönajtónál őrt álló katonának azt mondá Schell, hogy az árestánst a saját szobájába viszi. Onnan azonban egy mellékajtón a folyosóra lehetett jutni: annak az ajtaján szerencsésen kimenekültek a várudvarra. Schellnek az a terve volt, hogy a fegyvertár mellett elkerülnek a várkapuhoz: ott a Schröder által készen tartott lovakra felkapnak s tovanyargalnak.
De éppen akkor, amint a fegyvertár szögletéhez értek, szemközt találkoznak a hadsegéddel és Quaadt őrnaggyal.
Schell megrettent, s minden tétovázás nélkül felkapott egy mellvédre, s leugrott a meredek bástyáról. Trenk Frigyes utána. Neki nem történt semmi baja; hanem a bajtársának kificamodott a lába bokában: az nem bírt felállni.
– Szúrj keresztül, bajtárs, hogy élve ne fogjanak el! Te fuss egyedül tovább.
– Dehogy szúrlak, dehogy futok nálad nélkül!
Azzal Trenk a foga közé kapva a bajtársa bőrövét, mint ahogy a tigris cipeli a szájában a prédáját, a sánccölöpzethez futott vele, s átmászott a palánkon. Ott azután a nyakába vette a sánta cimborát, s futott vele a világba.
Egy pártfogója akadt, a sűrű köd.
A várban nagy lárma támadt; a várfokon felállított ágyúkból eldördült a három vészlövés, ami azt jelzi, hogy elszökött valaki a várból. Egy jó futamodás után megállt Trenk, és letette a barátját a földre.
Megpróbálta a kimarjult lábát helyreigazítani, de nem boldogult vele. Amíg ezzel bajlódott, sűrű lódobogást hallott közelíteni.
A köd fátyolán keresztül egy szakasz huszár árnyképe bontakozott elő. A két szökevény lehasalt a földre.
De a huszárkapitány, ki messze elöl nyargalt a csapatja előtt, már észrevette őket. Egyenesen feléjük ügetett. Azt hitték, veszve vannak. Már az arcát is felismerték. Zerbst kapitány volt.
Mikor odaért a közelükbe, meg sem lassítva a lova kocogását, odaszólt Trenknek franciául:
– Pajtás! Balra tartsatok. Arra a cseh határ!
Azzal továbbvágtatott, s vezette a huszárjait – jobbra.
Idáig meg voltak mentve.
De most már körös-körül hallották a kiabálást: „fegyverre! szökevények!” A városban, a falvakban félreverték a harangokat. Jó regula van itt! Amint a három ágyúlövés eldördül, a parasztok kaszára, vasvillára kapnak, s elállják az utakat.
Merre most?
Schell a ködön keresztül megpillantá a sorba ültetett fűzfákat.
– Ott folyik a Neisse.
Trenk vállára kapta a barátját ismét, s arrafelé sietett vele. – Csakugyan a Neisse partján voltak. A folyó néhol három öl mély. Akkor éppen zajlott. Karácsony estéje volt.
És Trenk Frigyes keresztülúszott a jégzajló folyón, a pajtását is magával vontatva, ki fél kézzel a varkocsába kapaszkodott. A kivont kard a foga között mind a kettőnek. Rettenetes erő a szabadságvágy!
Itt azután nem üldözhette őket senki. Olyan hűséges paraszt nincsen, aki utánaússzon a szökevényeknek.
Amint kikapaszkodtak a partra, folytatták a futást. Minden öltöny jéggé fagyott a testükön.
Trenk Frigyes a hátára vette Schellt, s ő a futástól, a tehercipeléstől nagyhamar fölmelegedett, még meg is izzadt; de társa, ki csak szenvedő részt vett a mozgásban, embertelen kínt szenvedett a jeges öltözetben.
– Bajtárs, dobj le, hagyj vesznem. Én megfagyok.
– Dehogy hagylak el, ott van egy erdő. Csak odáig várj!
A sűrű ködből kezdett valami pagony kisötétleni.
Amint azt elérték, Trenk Frigyes letette a hátáról a bajtársát, s beleásta a hóba, azután a kardjával kivágott egy fiatal bükkfát, abból husángot faragott, azt odavitte Schellnek.
– Fogd ezt. Most már járhatsz a magad lábán, akkor fölmelegszel. A dorong segélyével aztán fél lábon ugrálva, lépést tarthatott Schell a barátjával. Ebbe ő is fölmelegedett aztán.
Az erdőben megtalálták az utat, mely fölfelé vezetett. De azt az utat már telehordta a szél hóval, néhol övig süppedtek bele, Trenknek úgy kellett kihúzgálni a fúvatból a sánta cimborát.
Karácsony estén korán alkonyodik, négy óra telt már bele, hogy a várból elmenekültek, s a hegymagaslatra fölérve, leültek megpihenni. – Sötét is volt, köd is volt. Azt sem tudták, merre járnak.
Egyszer aztán azt is megtudták.
Óraütést hallottak. – A glatzi toronyóra ütötte az ötöt.
– Hiszen mi még mindig Glatz alatt vagyunk! – kiáltá kétségbeesetten Schell. Az egész futásuk alatt egy félkört jártak be menekülésük helye körül.
Pedig a glatzi grófság mint egy félsziget (akár a Krím a Fekete-tengerbe) mélyed be Csehországba. Egyenes irányban négyórai futással el kellett volna érniük az osztrák határt. A köd gonosz tréfát űzött a menekültekkel. Az is a zsarnokok és porkolábok szolgája!
És akkor elővette őket az éhség. Az ebéd idején futottak el, a gyomruk üres volt. Az erős testmozgás még fokozta az éhség kínjait.
– El kell itt vesznünk – rebegé Schell végignyújtózva a havon. Ekkor azonban feljött a hold. Ez az üldözöttek napja. S a hold feljöttével lehullott a köd is, egyszerre zúzmarává alakult, az egész táj világossá lett. – Egyszerre tájékozhatták magukat. – Az az erdő, melybe belebódorodtak, a Habelschwerdt havasig terjed. Ott nincs emberlakta hely. Lenn, két folyam összetorkolásánál emelkedik a glatzi vár, sziklába vágott teraszaival, ódon bástyatornyaival, mellette a város öt tornyával (a mostani glatzi vár még akkor nem volt meg a Neisse bal partján, csak a régi). Közelebb lehetett látni egy nagy falut, melyben minden ház ablaka ki volt világítva. – Azt hivék, hogy ez a kivilágítás a menekülők feltartóztatása végett van rendezve. Nem jutott eszükbe, hogy hiszen ma karácsony estéje van: a Jézuskát várják minden háznál.
– Itt mi reggelig megfagyunk és éhen veszünk – mondá Trenk Frigyes. – Nézd, amott van a falun kívül egy magányos majorlak, ott kapunk valamit.
– De hisz akkor újra át kellene mennünk a Neissén! Én nem úszom át még egyszer a vizet, inkább meghalok.
– No, csak te táncolj utánam; ott látok egy csónakot.
Csakugyan találtak egy láncra kötött halászladikot a parton, arról leütötték a lakatot, s áteveztek ismét a túlsó partra.
De már most mit csináljanak?
Ilyen másfél katona a parasztoknak nem fog rettegést okozni. Kalapja egyiknek sem volt, azt elvesztették a sáncról leugrásnál. Trenknek vörös gárdistadolmánya elárulá, hogy nem a várőrséghez tartozik. Ellenben Schellnek megvolt a tiszti pantallérja, s a felügyelő tisztet kitüntető aranyozott ezüst nyakörve.
Hát ilyen mesét fundáltak ki: – Trenk megvágta az ujját, s a vérével összemázolta a homlokát, mintha a fején volna megsebesítve. Akkor Schell összekötözte a kezeit, s a nyakába ülve, a majorlakig vitette magát. Ott majd azt fogja mondani a gazdának, hogy ő az a vitéz, aki a szökevény gárdistát utolérte, lóháton. De ez a dezentor agyonszúrta a lovát, s ő leestében kificamította a lábát. Mindamellett keményen megsebesíté a szökevényt, és megkötözte. Most azután kíséri vissza a várba. – Ezt el fogja hinni a paraszt. Ad nekik vacsorát, megszárítja a ruháikat, s aztán kölcsönöz nekik két lovat, amelyen visszatérhessenek a várba. Csak egyszer aztán a lovon ülhessenek, majd tudni fogják, hogy merre nincs a világ bedeszkázva.
Amíg a hegyről lebandukoltak, a folyamon átkeltek, s a majorlakig egymást elcipelték, meg is virradt szépen. A faluban reggeli misére harangoztak.
A majorlakhoz közel érve elkezdett Schell segítségért kiabálni; mire két béreslegény kiszaladt az udvarról. Trenk Frigyes agyonsebesültnek tetteté magát, s térdre bukdácsolt.
– Itt van a szökevény! Elfogtam! – kiabált Schell a parasztoknak. – Fogjátok meg! Hurcoljátok a házba. A lovamat leszúrta a gézengúz; de azért összevagdaltam. Gyorsan szaladjatok a faluba, hívjátok a bírót. Jöjjön szekérrel, hogy visszavihessem a várba a cudart, hogy előbb felakaszthassák, mint megdöglik.
A két béres becipelte a házba Trenk Frigyest, Schell utánuk bicebócázott. A szobában volt egy öreg anyóka meg egy szép leány.
– No, csak fussatok gyorsan a faluba! – monda Schell. – Hívjátok a parasztságot.
A két béres egymást taszigálva futott e jó hírrel a falu felé: a menekülők a két fehérszeméllyel egyedül maradtak. Az anyóka kilátta a szemeikből, hogy éhesek; eléjük tett kenyeret és aludttejet. Trenk úgy falt, mint ahogy ritkán szoktak a haldoklók.
A fiatal lányka pedig fehér vásznat hozott meg egy vizes törülközőt, hogy a szegény sebesültnek az arcát lemossa a vértől, s bekötözze a sebeit.
– Jaj! Ne törüld le a vért homlokomról! – súgá a leánynak az ifjú. De már akkor megmosdatta. Meglátta, hogy nincs annak a fején semmiféle seb. De azért csak bekötötte a homlokát a kendővel. S aztán sokatmondó válaszul egy csókot lopott az orcájára. S azzal kiment a szobából, az ajtóban intve Trenknek valamit.
Ekkor betoppant a szobába maga a gazda, pipával az agyarán.
Schell annak is elmondá a kicirkalmazott mesét az elfogott szökevényről. A gazda végighallgatta csendesen, a két karját összefonva. Mikor vége volt, azt mondá:
– Jól van, jól, uracskáim. Tudok én mindent. Itt volt az este a kurir, aki értesített. Ez a vörös kabátos a Trenk, az árestáns, ez az arany galléros meg a Schell, a hadnagy. Ti ketten együtt szöktetek el.
Erre a szóra Trenk Frigyes hirtelen szétszakítá a gyönge madzagot, amivel a keze össze volt kötve, s kezébe kapva a kardját, kifutott a szobából.
– Csak hadd szaladjon miattam – dörmögé a gazda, kiverve a pipájából a hamut. – Hát az úr miért nem szalad vele együtt?
– Mert a lábam ki van ficamodva.
– Hát hogy jött idáig?
– A barátom hozott a hátán.
– A hátán hozta? Nem dobta el, hogy maga könnyebben futhasson?
– De még a folyón is átúszott velem.
– Akkor annak nagyon becsületes embernek kell lenni.
Ezalatt Trenk az istállóba sietett. A ház szép leánya intett neki az ajtóból, hogy jöjjön utána.
Az istállóban állt két ló.
– Ezeken tovább futhatnak az urak.
– De nincs szerszám.
A leány azt is kerített valahonnan. Kantár volt, de nyereg nem. Így is jó lesz.
A falu felől már hangzott a lárma: a parasztok jöttek csapatostul a szökevényeket lefülelni. Jó szerencse volt, hogy karácsony ünnepén a közönség mind a templomba volt felgyülekezve, a hírmondóknak meg kellett várni, amíg a mise végződik.
Amint a lovak fel voltak kantározva, Trenk Frigyes ismét betért a szobába.
– Köszönjük a vendéglátást, gazduram! – mondá ölébe kapva bajtársát, s gyorsan kiiramodva vele; egyenesen feldobta a lóhátára. Maga pedig a másik lóra szökött fel.
– Hohó! A lovaim! – kiabált a gazda. – A lovaim nem adom oda!
A leány azonban a nyakába borult, úgy könyörgött, hogy engedje át a szegény menekülőknek a két lovát.
– Gazduram! Az én nevem Trenk Frigyes, itt a kezem: nemesi becsületszavamat adom, hogy visszaküldöm kegyelmednek a lovait.
A gazda elfogadta a nemesi parolát, s azzal a két lovas nekiindult. Azazhogy indult volna, de Trenk lova csökönyös volt: egy tappot sem akart a helyéből megmozdulni. Ekkor aztán a leány megfogta a ló kötőfékét, úgy vezette ki az udvarból. Mikor aztán a Schell paripája elkezdett ügetni, a másik ló is csak utánabaktatott. Mire a fegyveres parasztok megérkeztek a tanyához, már akkor a menekülők árkon-bokron túl jártak.
Délre megérkeztek a határhoz legközelebb eső csehországi városba, Braunauba. Trenk Frigyesnek első gondja volt a két lovat visszaküldeni a gazdának; a glatzi várkormányzónak pedig levelet írni, ami azt olyan dühbe hozta, hogy sorba vesszőztette a silbakokat, s azonnal útnak indított négy fogdmeget polgári ruhában, hogy a szökevényeket idegen földön is kísérjék, s ahol megkaphatják, útközben elfogják, és visszahozzák.
Braunauban már ismerős volt Trenk Frigyes. Az első porosz hadjáratban huzamosabb ideig volt e helyen, egy becsületes takácsmesternél szállva. Most ismét ezt kereste fel, bajtársával együtt. A derék polgár visszaemlékezett rá, hogy egykori vendége milyen derekasan megvédelmezte a háza táját a katonák zsarolásaitól. S hála fejében szívesen látta ismét. Hajh! Az első alkalommal, de más volt a berukkolás! Kilenc lóval és öt lovásszal. Most pedig kalap nélkül, egy arannyal a zsebében: a pajtásának volt negyven krajcárja.
Schellnek pedig ott kellett maradni, hogy a kimarjult lábát helyreállíttassa. Három hét telt bele, amíg a lábát ismét használni tudta. Pedig arra a lábra nagy szükség volt. Erős út állt előttük. Hogy mi lesz az útnak a végén? Azt még Trenk maga sem tudta. Bécsbe menjen-e? Vagy Oroszországba? Legjobban szeretett volna Kelet-Indiába menni. De ahhoz mind pénz kell. Tehát az első etappe a pénz megszerzése. Volt ugyan Braunauban is egy barátja, akinek néhanapján száz aranyat kölcsönzött; de az most arról nem akart semmit tudni. Hanem alamizsna fejében adott neki három aranyat, egy puskát meg két pár pisztolyt. Trenknek az volt a terve, hogy nagy kerülővel Lengyelországon át visszatér Poroszországba, s ott elrejtőzik a húgánál, aki egy Waldow nevű előkelő brandenburgi földesúrhoz ment nőül. Onnan szándékozott az anyjának írni, aki Litvániában volt másodszori házasságban. Tőle remélt annyi pénzt kaphatni, amennyivel mind a ketten tisztességesen továbbutazhassanak. Útlevelet szereztek maguknak, megfordított nevekkel: az egyiket hítták Knertnek, a másikat Leschnek.
Csikorgó januári idő volt, mikor útra keltek éhséggel és faggyal dacolva. A nyomorúság kényszeríté őket, hogy darabonként eladják az órájukat, mellcsatjukat, nyakörvüket; majd eladták a tiszti egyenruháikat, s vettek helyettük halott közkatonákról lemaradt komisz köpönyeget.
Az Ausztria és Lengyelország között fekvő határvárosban, Biliczben az ottani katonai parancsnok elfogatta őket mint csavargókat, s lovasoktól kísérve, gyalog visszakísérteté Teschenbe, az ottani főparancsnok ezredeshez. Az előtt Trenk fölfedezte az igazi nevét és menekülését. Az ezredes lovagias ember volt: ellátta az útleveleiket, s adott alájuk két lovat, amin egész a lengyel határig utazhatnak, s útiköltségül négy aranyat. Abból Schell szerencsésen elvesztett hármat a lyukas zsebén keresztül. Így aztán éhezve és fázva eljutottak Czestochowába, ahol a híres pálos kolostor áll. Ott beszálltak egy Lázár nevű kocsmároshoz. Már ekkor egy krajcár sem volt a zsebükben.
Az öreg csaplárt meghatotta Trenk Frigyes őszinte szava: hogy neki nincs pénze, nem kér egyebet, mint kenyeret és éjjelre szárnyékot. Odaültette őket a saját asztalához, s megosztotta velük a saját vacsoráját. Sörrel, pálinkával is megtraktálta, s aközben elbeszélték egymásnak az életük históriáját. Lázár is katona volt hajdan: kapitányságig vitte. Hogyan lett belőle kocsmáros?
Ezalatt új vendégek érkeztek a kocsmába: három úr egy inassal, akik kocsin jöttek.
Ezekkel az utazókkal már több ízben találkoztak Trenkék az úton: azok szóba is álltak velük. Különösnek látszott, hogy most újból összekerülnek. – Azok egy külön asztalnál ültek, s nagyon keveset s igen halkan beszéltek egymással.
A két kifáradt utasnak aztán egy jó meleg szobát nyitott fel Lázár uram, s ott pompás szénaágyra lefekteté őket; azok el is aludtak egy imádság idő alatt.
De még csak éppen az előálmukat aludták, amidőn benyitott hozzájuk a kocsmáros, s felkölté őket.
– Jaj, édes barátim, fussatok innen! Ez a négy vendég, aki nálam megszállt, a glatzi várparancsnok fogdmege; hárma úrnak adja ki magát, a negyedik inasnak. Azért vannak kiküldve, hogy titeket elfogjanak idegen országban, s a börtönbe visszahurcoljanak. Nekem már ötven aranyat ígértek, hogy engedjem meg nekik, hogy titeket az én házamnál kötözzenek meg; de én nem álltam rá; egy lengyel házánál ártatlan menekülőket elfogni nem szabad. Most aztán azért, hogy hallgassak, ne szóljak tinektek semmit a gonosz szándékról, hat aranyat nyomtak a markomba. De én bizony szólok, s ezt a hat aranyat odaadom tinektek útiköltségre. Fussatok az éj sötétje alatt, amerre utatok visz. Én a ti szerencsétlenségteket nem veszem lelkemre.
Erre a fölfedezésre Trenk Frigyes rettentő dühbe jött.
– Én fussak? Ezek előtt a gyezsepógyesek előtt? De rögtön rajtuk rontok, s levágom, lelövöm valamennyit!
S még megtette volna, amennyi esze volt; de a csaplár meg Schell a nyakába kapaszkodtak, lebeszélték, legyen esze, ne kössön ki egymaga négy emberrel.
– No, hát jól van! – mondta Trenk Frigyes. – De azért itt maradok, és nem futok el. A hat aranyat szépen köszönöm, majd ha lesz, visszafizetem. Ugyan, édes Lázár uram, menjen vissza azokhoz a pipogyákhoz, mondja nekik, hogy elfogadja tőlük a kínált ötven aranyat is: jöjjenek ide, és fogjanak el bennünket, ahogy kívánják.
A lengyel kocsmáros azonban csak lecsillapította valahogy, s arra Trenk Frigyes visszafeküdt a szénaágyra, s folytatta az alvást jó lelkiismerettel.
Szép világos reggel búcsút vevének a becsületes lengyel kocsmárostól; hat arannyal ellátva.
Alig haladtak egy órányira, amidőn az út közepén egy kocsit pillantának meg, mely látszólag elakadt a hóban.
Négy ember ült a kocsin, s azok hangosan kezdtek kiabálni a két menekülőre, hogy jöjjenek a megrekedt csézájukat kiszabadítani a hóból. Ráismertek a múlt éjszakai vendégtársakra.
Ahelyett, hogy odasiettek volna hozzájuk, hirtelen letértek az útról a mezőre.
Erre mind a négy utas leugrált a szekérről, pisztolyt rántott elő, s rohant a két szökevény felé, tele torokból kiabálva: „Megálljatok, gazemberek!” Trenkék futásnak eredtek, mire az üldözők pisztolyaikból kezdtek utánuk lövöldözni. Egy golyó Schellnek a nyakát cseszte, könnyű sebet ejtve rajta. Ekkor Trenk hirtelen visszafordult, s a puskájával egyet a fogdmegek közül szíven lőtt. A másik erre futni kezdett előtte, Trenk utánarohant, utolérte, s a kardjával levágta. Ekkor hátratekintve látta, hogy a másik két fogdmeg Schellt már elfogta, lefegyverzé, s hurcolja a szekér felé.
Örjöngve rohant feléjük, mire azok elereszték Schellt, s futottak a szekerükhöz, felkaptak az ülésbe, s tovavágtattak. Egy azok közül is elpusztult attól a karddöféstől, amit a viaskodás közben Schelltől kapott.
De Schell is meg volt sebesülve, a nyakán pisztolylövéstől, s a kezén egy kardcsapástól: sebei miatt sok vért vesztett. Ismét úgy kellett őt Trenk Frigyesnek a nyakába venni, jól-rosszul bekötözve a sebeit.
Tovább vándoroltak. Ismét elfogyott az utolsó garasuk is. Néhol porosz verbunkosokkal kerültek össze, akik a király gránátos ezredei számára toborzottak lengyel földön. Azoknak megtetszett az öles termetű Trenk Frigyes. Azért aztán mind a kettőt traktálták hatalmasan. Mesterség volt megint megszökni tőlük.
Másutt meg táncoló parasztok közé kerültek. Trenk Frigyes tudott hegedülni. Reggelig muzsikált a parasztoknak, amíg azok össze nem verekedtek, ősi szokás szerint, akkor aztán futott a pajtásával együtt tovább. Egy-egy napon nem volt más eledelük, mint egy nyúl vagy egy varjú, amit Trenk Frigyes lőtt, s éjszakára a trágyadombokba ásták be magukat, hogy meg ne fagyjanak.
Már az inget is eladták a tesükről.
A rendes úton nem volt szabad járniuk, nehogy a brandenburgi határon belül a porosz határőrökkel kerüljenek ismeretségbe.
Végre egy úttalan erdőn keresztültörtetve, szerencsésen elérkeztek utazásuk célpontjára: Trenk Frigyes nővérének a kastélyához, Hammer helységében.
Bezörgettek. Egy szobaleány jött kinyitni az ajtót, aki nagyon megijedt e rongyos marcona alakok láttára.
De Trenk Frigyes ráismert a leányra. A kis Marcsa volt az, aki az ő atyja házánál nőtt fel; onnan jött ide nővérével.
– Hát nem ismersz rám? – mondta Trenk Frigyes, s megnevezte magát. – Itthon a sógorom?
– Itthon; de beteg, fekszik.
– Hát a húgom?
– Azt mindjárt idehívom; tessék besétálni ide az előszobába.
A két rongyos csavargót beeresztették a pitvarba.
Nemsokára előjött Trenknek a nővére. Megrezzent, mikor a bátyját ilyen állapotban látta maga előtt.
– Hogy jössz ide?
– Megszöktem Glatz várból.
Erre a húga elfutott – és nem is tért vissza.
Jó idő vártatva visszajött hozzájuk – a kis Marcsa, sírt keservesen, midőn tudtára adá az úrfinak a méltóságos úr üzenetét, hogy azonnal takarodjék a kastélyból, különben elfogatja, s megkötözve kísérteti a katonai parancsnoksághoz.
Trenk ki volt taszítva a hideg éjszakába, társával együtt a testvére házából.
– Hát ne gyújtsam én a fejére a házat az ilyen testvérnek? – dörmögé bajtársa fülébe.
Az lecsillapította okos, emberies beszéddel.
A szegény cseléd pedig három aranyat nyomott a markába – megtakarított bérét.
Ebből két aranyat Trenk Frigyes annak a parasztasszonynak ajándékozott, aki őket az elátkozott kastélytól a litván határig kalauzolta. (Később fölkerestette azt a pórnőt, s élte fogytáig eltartotta.)
Most már egyenesen az anyját fölkeresni indult el Trenk Frigyes.
De az messze út volt és veszedelmes. Frigyes anyja Poroszországban lakott, Königsbergen túl kilenc mérföldnyire; csaknem a Keleti-tenger közelében. Brandenburgból indulva egész hosszában kellett meglépni a tartományt.
Egy nap három-négy mérföldet bírtak gyalogolni.
Az utolsó garasuk is elfogyott, a zsidó kocsmáros Rogosenben kikergette őket az utcára éjszaka. Az utcán őgyelegve egy parasztházban világosságot pillantottak meg. A konyhaajtó nyitva volt, s azon keresztül a frissen sült kenyér illata párolgott eléjük. Egy öreg anyóka éppen akkor szedte a kemencéből a cipókat.
Trenk Frigyesnek a fejébe tódult a vér. Már akkor két napig nem volt egy falat a szájában. Puskáját kezébe kapta, s egy percig megállt a küszöbben. Azután hirtelen visszafordult, s a mögötte álló Schellt is magával ragadta:
– El innen! Ide nem megyünk be!
– Mért futottunk most el? – kérdé tőle Schell, mikor az utcára értek.
– Ha bementünk volna, én megöltem volna azt az asszonyt – egy kenyérért!
Akkor aztán fölkerestek egy zsibárust, annak eladták a puskájukat egy aranyért. – Most már aztán varjút sem lőhettek többé pecsenyének. – De legalább jóllakhattak a puska árából.
Megint tovább bandukoltak hóban, sárban arrafelé, amerre a nap kel. Egy erdőben cigánybandára bukkantak. A romák lehettek négyszázan: férfi, asszony, leány, purdé; sátorokban, szekereken tanyáztak.
Ezek a maguk fajtájának nézték a két szökevényt, sátorukba fogadták, bográcsaikból megvendégelték. Hercegi dolguk volt addig, amíg a cigányokkal együtt járhattak. Egyszer aztán azoknak az útja vargabetűt csinált; akkor kénytelenek voltak a kedves atyafiaktól megválni; de még a búcsúvételnél is nagylelkű volt irántuk a vajda: megajándékozta őket egy tallérral meg szalonnával, kenyérrel, amennyit elbírtak.
Hej, magasztalja is Trenk Frigyes az életírásában a szegény ágrólszakadt, ágra szánt cigányokat; de bezzeg megfordítva dicséri a gazdag és tisztelendő jezsuitákat, akik a legközelebbi kalandjában szerepeltek.
A szalonna fogytával eljutottak Thorn városáig a Visztula mellett. Ott éppen országos vásár volt, mikor megjelentek. Szép kis bevonulás lehetett. Két rongyos, sáros fickó, övében pisztolyokkal, oldalán nagy pallossal: az egyiknek a nyaka és karja véres kötelékben.
Thorn vára és az egész Visztula bal parti „Kelet-Prusszia” még akkor a lengyel királyság tartománya volt: a jobb parti „Nyugat-Prusszia” már a porosz királyt uralta. A lengyel Prussziában lakott Trenknek az anyja.
A porosz fogdmegektől itt sem kellett félniük; de annál inkább a porosz verbunkosoktól, akik keresztül-kasul járták Kelet-Prussziát rekrutákat vadászva.
Egyszerre körülfogták az öles termetű atlétai alakot; de Trenk elutasította a szíves meghívásukat (melyet útközben többször igénybe vett, traktálva magát a toborzókkal, s aztán megszökve tőlük).
Emlékezett rá, hogy Thornban van egy hírhedett gazdag jezsuita kolostor; melynek asylum joga van. Ott minden üldözött gonosztevő menedéket talál, sőt bűnei alól feloldatást.
A két elzüllött alakot a kapus készséggel bebocsátá a mellékajtón; itt azonban le kellett rakniuk a fegyvereiket, s úgy bocsátották őket a páter rektor elé, aki igen kegyesen fogadta őket: azt hitte, hogy zsiványok.
Amint azonban Trenk Frigyes fölfedezé kivoltát, elmondá a rajta elkövetett méltatlanságokat, menekülése történetét, a jezsuita főnök arca fokonként átváltozott, elhidegült, fitymált, bosszús lett.
– Röviden! Röviden! – kiáltá közbe. – Más dolgom van.
Mikor pedig vége volt az előadásnak, azt mondá Trenknek:
– Kend nem gonosztevő, hanem politikai menekült. Nekünk a politikához semmi közünk. Menjen kend isten hírével. Itt nem adunk semmit.
Azzal megfordult, s becsapta Trenknek az orra előtt az ajtót. Trenk Frigyes dühösen rohant ki a kolostorból, szidva a jezsuitákat, akik a tolvajt kiszabadítják, de a becsületes menekültet kikergetik. Megint visszatért abba a kocsmába, ahol nem akarták őt a társával befogadni. – A porosz verbunkosok ott tanyáztak. Leült közéjük. Ivott a borukból, evett a pecsenyéjükból. Azok aztán körülfogták, hogy rábeszéljék, álljon be a király gránátosai közé. A verbunkos hadnagy ígért neki ötszáz tallért s káplárbotot, ha felcsap. Utoljára, hogy ez sem használt, azzal fenyegette, hogy ő bizonyosan tudja, miszerint egy haramia útonállóval van dolga, akit a fogdmegek keresnek: nincs más menekülése, mint felcsapni porosz katonának, akkor a lengyelek futni hagyják.
Ez a gyanúsítás annyira felháborítá Trenk Frigyest, hogy egy hatalmas pofont adott a verbunkos hadnagynak. Arra a többi porosz katonák mint kardra kaptak s megrohanták; de Trenk kirántva a pallosát, keresztültört valamennyin, s azzal ki az utcára.
Senki sem merte útját állni, csak a háta mögött kiabálta a vásáros sokadalom: „Tolvaj! Rabló! Fogjátok el a rablót!”
Hanem a szegény kis Schellt elnyomták és megkötözték.
Trenk Frigyes másodszor is odamenekült a jezsuita kolostorhoz.
Most már mindenki tárt karokkal fogadta.
Az a népordítás, mely tolvajt, rablót kiabált, fölemelte a menekülőt abba a méltóságba, mely a jezsuiták szabadalmát igénybe veszi.
Ha üldözött gonosztevő, akkor befogadják.
Most már adtak neki enni-inni; jó fekhelyet is készítettek a számára, s egészen elkényeztették. Mert már ő rabló! Ez a kvalitás többet ér, mint politikai menekülőnek lenni.
Azonban ez a dicsőség is csak másnap reggelig tartott; addig az elfogott Schellnél levő útlevelekből a polgármester meggyőződött, hogy az elfogott és annak a kolostorba menekült társa nem a keresett lókötők, hanem két porosz katonaszökevény; akkor aztán Schellt szabadon bocsáták, Trenk Frigyest pedig megint kilökték a jezsuita kolostorból.
Hisz ez egy gézengúz szélhámos, aki rablónak adja ki magát, azért, hogy a jezsuitáktól vacsorát kapjon ingyen.
Megint az utcán voltak!
A polgármester, az igazságtalan elfogatásért, fájdalomdíj fejében egy leveles tallért adott Schellnek.
Mit kellene ezen venni?
Hát aki az inget is eladta a testéről, annak könnyű erre megfelelni. De mégsem az ing a legszükségesebb: az még maradhat boldogabb időkre. Ami nélkülözhetetlen, az egy mappa. Thorn várától Königsbergig harminc erős mérföld. A Visztulán is át kell menni. A porosz határ pedig közel van. Ha tévedésből egy olyan faluba találnak lépni, ahol a porosz az úr, rögtön elfogják őket.
Hát mindenekelőtt fölkerestek egy ócska papirosokkal tele boltot. Egy görnyedt hátú anyóka volt a szatócsnő. Trenk Frigyes azzal a szóval lépett eléje, hogy adjon neki mappát, mert ő az anyjához utazik, s nem ismeri az országot.
A jó öregnek erre könny gyűlt a szemébe.
– Hej, nekem is volt egy fiam; az is bujdosóban van most, a mostohaapja elüldözte a háztól: beállt osztrák katonának; azóta sem hallottam hírét.
Trenk Frigyesnek ez a szó egy jó eszmét adott.
– Micsoda ezredhez állt be a fia katonának?
– A Hohenemsiekhez.
– A Hohenemsiekhez? Hisz én is ott szolgáltam. Onnan jövök most szabadsággal; de az útban kifosztottak a rablók. Szőke volt a fia, ugye?
– Az volt, szőke hajú.
– És ilyen magas termetű, mint én?
– Éppen ilyen derék szál legény volt.
(A Hohenemsi-ezred gránátosokból állt.)
– Mi volt a neve?
– Will.
– Will? Hisz az az én legkedvesebb kenyeres pajtásom. Egy priccsen háltunk: együtt harcoltunk.
– Hát él a fiam?
– Él és egészséges. Sokszor emlegette az anyját. Azt mondta, hogyha Thornba jövünk, meglátogassuk: adjuk át az üdvözletét.
Erre a szóra a jó öreg nyakába borult Trenknek: összecsókolta, könnyeivel áztatta az arcát; s nemcsak ingyen adta neki a keresett mappát, de még ebéden is ott tartotta, kedves fiának nevezte. Adott neki tiszta inget, harisnyát.
Trenk Frigyes felhasználta az anyai szeretetnek ezt a boldog tévedését. Elmondá a jó asszonynak, hogy ő most az anyjához utazik, de négy hét alatt vissza fog térni ismét ehhez a házhoz, más alakban, más öltözetben. Addig kéri szépen, hogy tartsa itt a bajtársát, akit a porosz verbunkosok megsebesítettek, s ápolja, gyógyítsa fel. A jó öregasszony azt is elvállalta, s útravalóul adott Frigyesnek hat lüneburgi forintot, meg három napra való elemózsiát.
Trenk itt elvált a barátjától, megfogadva, hogy visszajön érte. Aztán mikor egyedül baktatott tovább az úton, akkor elővette a teljes elhagyottság érzete: egész búskomor lett. Eddig a nyomorúságban osztozott egy jó baráttal; volt, akit védelmezzen mások ellen, volt, akinél védelmet keressen saját maga ellen.
Hogy tudja egymást szeretni két ilyen csavargó! Aki nem jobb már a futó betyárnál. A társadalom száműzöttje aki éhségében egy falat kenyérért ölni képes. Trenk Frigyesnek a jelleme ebben a nyomorteljes futásban fejlődik ki legeszményibbé. Valami képmása ez a középkori fegyvertestvérségnek, midőn két hős a csatában egymáshoz láncolta magát, s ha egyik megsebesült, a másik azt vagy megbosszulta, kiszabadítá vagy vele együtt temetkezett el.
Egyedül maradottan aztán gyorsabban ment az utazás.
Két nap alatt Ferenc tizenhárom mérföldet gyalogolt. A beteg útitárs nem tartóztatta vissza.
Möwe helységében éjszakára megszállt. Ott mindenféle fuvarosok között aludt a szalmán. Mire felébredt, akkorra minden pénzét ellopták; de még a pisztolyait is elvitték. A kocsmárosnak pedig meg kellett fizetni a tizenhat garast, s annak fejében ismét lemaradt róla az egyetlen ing, melyet a thorni anyókától kapott ajándékba.
Most már egy fillér nélkül futott odább, egyetlen fegyvere volt a kardja. Marienburg alá érve, át kellett kelnie a Visztulán; mert az innenső parton már kezdődött a porosz királyság területe.
Talált is egy csónakot, s abban két révészt.
De azok két lengyel fillért kértek tőle az átszállításért.
És Trenknek nem volt két fillér a zsebében.
Azt tette, hogy beugrott a csónakba, s kirántva a kardját, azzal fenyegette a két révészt, hogy összekaszabolja őket, ha át nem szállítják ingyen. És Trenk Frigyes azon ponton állt, hogy két emberéletet kioltson – két fillér miatt!
Ez olyan merénylet volt, amin ha rajtaveszt, kerékbe törik, és azt mondják rá, hogy megérdemelte.
Szerencséjére a két révész gyáva volt: megijedt. Áteveztek vele a túlsó partra.
Ott azután Frigyes nem várta meg, hogy kikössenek, kiugrott a vízbe, visszarúgta a csónakot, s aztán szaladt, hogy utol ne érjék, Marienburg felé.
Se pénze, se inge nem volt már. Maga sietett a porosz és szász verbunkosok tanyáit felkeresni. Azok etették, itatták, míg részegnek tetteté magát. Akkor becsukták egy kamrába. Trenk kiemelte az ajtót a sarkából, s aztán az éj sötétjében futott megint odább.
De most már kardja sem volt. Azt a verbunkosok zálogul lefoglalták. Úgy futott a világba, mint az ősember, akit a paradicsomból kivertek, védtelen, segélytelen, félmeztelen.
Négy óráig futott lihegve, amíg kifáradtan, eltikkadva egy város kapujához ért, melyet a mappáján „Elbing” névvel talált feljegyezve. Jó, hogy még a térképet meghagyták nála a tolvajok.
