GOETHE, JOHANN WOLFGANG (1749–1832) német költő, dráma- és regényíró
ha társaimnak nem mutathatom?
boldog lesz és szükséget sose lát;
hajnal-párából szőve s tiszta fényből:
Költészet fátylát a Való kezéből.
amit a szenvedély dadog!
s csak munkád volna tőle mentes?
tárulkozik szíve váltig…
Élet koronája
te vagy, Szerelem!
tedd hát, gond, hogy bölcs legyek.
csak a gondolat, mely száll szabadon
a lelkemből kiszakadva,
meg a pillanat, melynek gyönyörét
néha jó sors, a kegyes ég
fenékig üríteni hagyja.
férfinépet lerázni,
kevés pénz, bő hitel;
nincs jobb életvitel.
csikard ki azt magadnak…
az tudja kínom!
eléri a magány…
s él e fél, a szebb, vele,
úgy az éj is fele-élet,
sőt az élet szebb fele.
Bátran ki, szabadba fel!
Kar és ész míg el nem tesped,
mindenütt otthonra lel.
s nem birok vele!
hűség, szerelem
dudva lesz, mit földjéből kivet.
még a világ se világ, Róma se Róma nekem.
nem úgy, hogy közben az ember ragasztgat.
s előbb, mint gondolnád, egymásra leltek…
s egyformán vonz a kettő: egybe még szebb!
korlátozásban tűnik ki a mester
s csak törvény adhat, szabadságot nékünk.
művet foganj s befejezz;
de hogy élvezd alkotásod,
ahhoz társakat keress.
mert másképp holttá merevedne,
épít a Tett örök keze;
és ami nem volt, tündökölve
lesz most az ég új napja, földje;
pihenés nincs sehol sose.
őrizheti meg életét.
Mindenben örök áram árad,
állj boldogan a létbe hát!
mindig fordulj a józan észhez,
hol a létnek élet örül.
mindig egészet a részben.
mely élve nő, a rendeltetett formát.
kötöz a rend évek multán, mint hajdan.
se magja;
inkább csak magadról itélj,
hogy mag vagy-e avagy a héj!
ki maga él és élni hagy…
s a bölcs nem irigyli tőle.
s ha buksz, ha elhagy a siker,
sokat még az se számít.
s ha önmagad nem érted,
ne kínozz mást se folyton.
képmásod a szél!
soha ember össze
ne mérje magát.
segíteni kész az ember!
Mert csak ezáltal
különbözik a többi
eleven lénytől,
melyet megismert.
bizony közömbös…
kemény szabálya
szerint kell élnünk,
létünk köreit
rendre bejárva.
győzi a Lehetetlent;
különbséget tesz,
ítél és kiválaszt,
s megálljt parancsol
a pillanatnak.
mintha a Természet-Isten kitárul?
mily szép a nappal, s mily nagy az éj!
szellemem egyre pihen közben…
és amely ott görbül köztük, a nép a lemez.
Jaj neked, árva lemez, ha csupán önkényes ütések
érnek vaktában, s elfuserálva az üst!
arra, kinek nincs más érdeke, mint a miénk.
s mindben sokra viszi, ha komolyan nekilát.
Egy van, a költészet, melyet űz, de tanulni nem óhajt;
így kontárja maradt. Ittuk is ám a levét!
kénye szerint ne legyek balga bizony magam is.
Szólj hozzá egyenest, úgy teszed emberivé.
bölcset szól, s bár bölcs, néma a szolga, ha rab.
Nem! Csak tudni szabódsz; rejtelem így marad az.
kívánsága szerint csendesen elviselem.
Mégis kígyónál s méregnél visszataszítóbb
négy: foghagyma, dohány füstje, poloska, †.
hű lennék, kacajos, csókolnám uramat.
Ezt dalolá a kocsma ködébe Velence szemetje
s még sose hallottam tisztább, jámbor imát.
talpraesett verssé változik ujjam alatt.
Nem dacolok, bájos Múzsák; csak, hogy szeretőmből
is ne legyen, ha karom zárja be, puszta mese.
Mért szidod? Állhatatos férfi után kutat ő.
mint tűnő álom tegnapi nap s ma között.
élő mesternek hízelegni
s holtaktól csenni tudományt:
távol áll tőlem egyaránt.”
Ha jól értem, azt mondja, hogy:
„Tőről metszett bolond vagyok.”
ámde olykor ökle sulykol:
útadból ha félre nem megy,
ej! hát térj ki te az útból!
más tetteit tudd megbecsülni;
főként ne gyűlölj egy embert se,
s a többit hagyd az Úristenre.
lásd meg az Egészet minden kicsi részben.
tedd értékessé a világot.
fenevadját kint kell hagyni.
nem gyúl, csak sötét alap árnyán.
Ezért van, hogy a költőzseni
a melankóliát kedveli.
A baj múltán édesek a bajok.
nem lehetünk modortalanok.
de kedvére van az értelmes ész.
Mert nem áll az utunkba soha.
tulajdon talpán csámcsog egyre.
ki maga szerencséjének kovácsa.
és a nevekkel nagyra vagytok,
pedig a lélek zugain
valami mindig anonim.
de okulásra.
elviselni a művészet.
méltón csak az beszélhet, az dalolhat.
Ismerni s nem vetni meg a világot.
ma meg az unokák.
fiatalság nem szálka a szemedben?”
Nem tűrhetném őket talán, ha
nem lettem volna én is tűrhetetlen.
ott nincs boldog bizonyosság.
nem az, mit végbevittem.
Légy víg! – ha nem megy, légy elégedett.
van mégis, de csak egy:
villám gyanánt kövesse
friss ötleted a tett!
tegyétek tökéletesebbé tehát!
Mert ha jobb és tökéletesebb lett,
benne mindenki otthont lelhet.
Hát élj tovább, majd csak megérted.
Mit bárki, ha
arra eszmél:
ezt tűrni is hiba.
mint tüzes vashoz, nyúlj félve hozzá:
másképp tudomásodra hozná,
mily forró a saját korod.
hogyan is láthatnánk a fényt mi?
elfér egy kaptafán:
„Mester”-nek hívnak engem,
és mennek az orruk után.
Hát gyermekek, szeretlek és imádlak.
Hisz hajdanában – ifjan, elfeledten
magamat is sokkal jobban szerettem.
nemesség fújja föl nyakad,
ma bókra, holnap gáncsra pályázz
mindig fizettesd meg magad.
Tulajdon árnyam átugorni.
de hát sohase hagynak.
annak, ki jól magába néz.
s most elmegy könnyedén.”
Hát nem való az is, mi látszott?
Ha két karomba zártam én,
nem volt enyém?
nagyjából ide írom:
részegségét más átalussza,
én átélem – papíron.
villámok közt se reszkess:
csak aki emberül megáll,
hasonlít istenekhez.
Hív támasza ő otthon egy családnak.
Ami betegség, néki: „kassza”.
Csak nem kívánod, hogy apassza?
de hogy tiszta legyen az eszme,
minden javunk legnemesebbje:
ez minden rímnél több nekem.
akarják, s jó nekik erre minden,
mellém is lesz majd aki álljon:
Ulrich Hutten, Franz von Sickingen.
hogy hurcolja elő
levedlett kigyóbőrömet.
S az újat is levetem, ha kell,
s ifjan megyek tovább
újjászületve érem el
az istenek honát.
s végül belátja: ő maga
se más, mint más másolata.
becsületemre válna,
ha nem volnék én. is csodás
módon más hagyománya.
ki tudja megitélni?
A fickóban hát hol lelem
azt, ami még egyéni?
s tévelygés zagyvaléka csak.
A durva zsákot nem varrják selyemmel.
Ő az úr nyugat felett!
nappal a füst árulja el és
éjjel a láng…
Magányosan ki sírhat, ki örülhet?
sántikál, míg fut az élet,
s ami kellett volna hajdan,
a világ ma adja néked.
utam a papi rend?
Görbén sem mehet az agyába,
mi egyenest se ment.
s mint sajátját tálalja föl nekünk.
ellentmondásra csábít,
a bölcs mindjárt tudatlanabb,
ha tudatlanokkal vitázik.
Összekuszálják boldogságomat.
Lelkem, ha lát, süket szeretne lenni,
s ha hangod hallja, vak.
s ez a név harcost jelent.
Fele ripők, fele rideg.
jóllakatni nagy feladat
Mind éli, ám kevésnek érdemes
de – bárhová nyúlsz, mindig érdekes!
a jog- s az orvostudományt
és – haj – a teológiát:
mind buzgón búvároltam át.
S most mégis így állok, tudatlan,
mint amikor munkámba fogtam.
Egyik a másban hat s tenyész!
és hosszú a művészet.
az az urak saját szelleme csak…
szerezd meg, úgy tiéd egészen.
ölel vasárnap a leghevesebben.
szerezhet testi szárnyat is az ember!
Másodszor egyhamar nem csípi meg, ha elmegy.
Bizony az ősi nóta ez,
mely mindnyájunk fülébe cseng,
s rá rozsdás óra ütemez…
Vendéghajat, ezer bodor fürttel csináltass,
csatolj magadra hosszú gólyalábat,
maradsz örökre, ami vagy.
fejed, s farod: tulajdonod!
Aminek friss öröme áthat,
ahhoz kevésbé van jogod?
a rend beosztásra tanít majd.
a lelkét űzze annak elébb ki,
így majd kezében lesz a Rész,
de sajna! Hiányzik a lelki Egész!
Öröklődnek jogok s szokások,
mint örökös kórság tovább,
mely nemzedékről nemzedékre szállott,
s ország országnak adja át.
Az ész ármányra, jótett kínra válik…
Tudd, hogy minden jajuk, bajuk,
bár száz fajuk,
mind-mind egy pontból kell kúrálni.
S csak félig légy becsületes,
megnyertél ifjat, vént vegyest.
s a lét aranyló fája zöld.
bezzeg megissza a borát!
a szántóföldre igyekezz,
s ásót-kapát ragadva dolgozz!
s a végén egy bravót kiált,
valami csak elő kell álljon.
s mégsem javult meg az emberiség:
bár eltünt a Gonosz, maradtak, lám a rosszak.
számfacsarással álnokul
téveszmét szórni a világba.
hány birodalmat nyelt rakásra,
s még sose volt hascsikarása.
s derék asszony a legszebb földi kincs.
hogy magad olykor ábrándokba ringasd…
mint egy ördög, ha meghasonlott.
kegyes-e régimódian az illető.
Vélvén: ha kushad ott, szolgál nekik is ő.
igy-úgy eztán is menni fog!
Suttyomban s eggyel kezdted el,
majd folytatod a többivel…
ha nincsen büntető hatalma.
amit nem foghattok meg, nem igaz,
mit nem számoltok meg, nem számit az,
mit nem tehettek latra, súlytalan,
amit nem fémjeleztek, nem arany.
Ami értékes, jöjjön napvilágra.
nem sejti azt e bamba nép;
bölcsek kövét ha megszereznék,
kőhöz a bölcs hiányzanék.
a művészettel rokon.
s épp ez az érdem,
mert ha a durvák
nem robotolnak,
felkopik éhen
majd a csiszoltak
álla is akkor!
kosarat a legszebb nő sem ád.
lesz mércéd az arany középszer?
Ó, felség, felség, sohase
társul nagy hatalmad nagy ésszel?
antik hősnőt mégsem faragsz belőle.
maga is, ha bolondot visz a hátán.
igazságot nem hallja szívesen;
ha aztán, ifjúsága múltán,
tulajdon bőrén tapasztalja durván,
kobakjából jön az, büszkén hiszi…
az voltaképpen már halott.
a múlt ne gondolt volna ki.
De mireánk veszélyt ez mégse hozhat,
pár év múltán lehiggad és kiforr:
a must bármily bolondosan buzoghat,
mégis belőle lesz a bor.
vénüljetek, úgy értitek meg!
elmének a természet semmi titka…
végül is a fejünkre nőnek.
a filozófus is hazát lel;
kegyes szakértelemmel aztán
gyárt új kísértetet tucatszám.
de nem látszol külföldön járatosnak.
parancsolás maga tölthet örömmel.
kiknek naponta kell kivívniuk.
e nyüzsgést, szabad nép szabad honát,
a pillanathoz esdve szólnék:
Oly szép vagy, ó, ne szállj tovább!
az megváltást remélhet.
minden mulandó…
emel magához.
Az már sírba szállhat.