A FÖLDESURAK KÁRMENTESÍTÉSE
1459A FÖLDESURAK KÁRMENTESÍTÉSE
A jobbágyfelszabadító törvények 1848-ban „a nemzeti közbecsület védpajzsát” emlegetve ünnepélyes ígéretben garantálták a volt földesurak kármentesítését. A földesurat valójában nem a paraszti tulajdonba kerülő földekért, hanem az addig élvezett szolgálatok elvesztéséért kárpótolták. A birtokosok egyebek mellett 9,7 millió kézirobotnapot, 5 millió négyökrös és 2,5 millió kétökrös – törvényben rögzített – robotnapot vesztettek, több millió forint értékben. Igaznak látszik az egykori hírlap megállapítása „Erdélyben a földesúr vagyona a robot sokaságán alapult.”* Az 1854. évi pátens (az 1848. évi törvények nyomán haladva) a jobbágyoktól származó évi szolgáltatások hússzorosában állapította meg azt a tőkésített összeget, amellyel az eddigi bevételek kieséséért a birtokos osztályt egyszer s mindenkorra kármentesíteni lehet. Az úrbéri pátens a földek minőségét, lehetséges terméshozamát – az 1849 után életbe léptetett és pontatlansága miatt is sokat bírált földadóideiglent – figyelembe véve holdanként 1 forint 10 krajcár, 1 forint vagy 50 krajcár évi tiszta jövedelmet jelölt meg számítási kulcsnak, így az egy hold után járó kárpótlás a 10–22 forint közötti skálán mozgott. (A kézi- és igásrobotnapot 10–22 krajcárnak számították.) Persze a pátens megjelenéséig évek teltek el. A bizonytalanságban élő, a szolgáltatások zömét elvesztett földbirtokosság munkaerő és pénz híján – 1848–49 viharában amúgy is megtépázott birtokával – nem tudott érdemi lépéseket tenni a tőkés üzemmé alakulás útján. A polgári értelmiség némi kárörömmel szemlélte, hogyan jár kölcsönkérni a tegnap még oly büszke nemesasszony, hogyan áll oda nemegyszer az eke szarvához is egy-egy jó nevű birtokos, hogy legalább az üzemmenet folyamatosságát biztosítsa. Az a sajátos helyzet alakult ki, hogy a földesurak sokfelé éppúgy egy nemzeti felszabadító háborútól („a forradalmi párt” győzelmétől) várták a méltányos kárpótlást, mint ahogy a másik táborból a magyar parasztság is Kossuthtól várta a kedvezőbb felszabadulási feltételeket. A kormányzatnak ezzel is számolnia kellett.
Kolozsvári Magyar Futár, 1856. július 17.
A birtokos osztály helyzetén kívánt javítani az 1860-ig érvényben lévő moratórium, melynek alapján az 1848 júniusáig felvett kölcsönök után csak a kamatokat lehetett tőlük követelni. Az állam a kárpótlás azon részéből, amelyet magára vállalt, 1851 elejétől előleget folyósított a volt földesuraknak. Először 390 317 forintot utalványoztak, majd az összeg évről évre emelkedett, 1854 nyarán, a pátens megjelenése idején elérte az 5 millió forintot, 1861-ig pedig 30 376 203 forintot fizettek ki. Ez a tetemesnek látszó összeg azonban nem sokat segített a volt földbirtokosokon. Kezdetben igen kis előleget, 500–1000 forintokat utaltak ki, amiből inkább csak a legsürgősebb bérmunkákat lehetett elvégeztetni, hiszen egy ilyen összeg csupán két-három pár jó ökör árát 1460tette ki. A takarékos (és eléggé szegény) Kemény Zsigmond az egyik előlegből egy rövidebb pesti utazást sem tudott kifizetni. A kataszteri felmérési munkálatok vontatottsága viszont egyre későbbre tolta ki a kármentesítés lezárását, hiszen a végleges kárpótlás csak a földterületek és azok hozamának pontosabb felmérése után – a hatvanas évek derekától – volt lehetséges. Az amúgy is késedelmesen, elaprózódva folyósított kártalanítási előlegből nem részesülhettek azok, akiket 1848–49. évi tevékenységük miatt elítéltek vagy akik emigráltak. A politikai diszkrimináció és a késedelem mellett a legnagyobb hátrány abból adódott, hogy mind a tőkeösszeget, mind az időközi kamatokat szinte kizárólag kötvényekben utalták ki, melyeknek árfolyama 24–45%-kal alatta maradt a kibocsátási névértéknek, s ezzel körülbelül 10%-kal maradt el a magyarországi mögött. A hatodik előleget ráadásul az állami kényszerkölcsönre, az ún. nemzeti kölcsönre kellett „önként” fordítani, tehát mintegy adóként elvették. A szegényebb birtokos kénytelen volt kötvényeit rendszerint elkótyavetyélni, a gazdagabb esetleg hitelt kaphatott rá, bár Erdélyben nagyon nehéz volt hitelhez jutni. A kárpótlás tekintélyes része mindenesetre az 1848 utáni adósságok törlesztésére ment el. A kártérítési ügyek legjobb szakhivatalnoka szerint az 1861 tavaszáig bíróságilag kiutalt huszonkétmillió forintból közel tízmilliót már nem is az egykori birtokosoknak, hanem hitelezőinek kellett kifizetni.
A földbirtokosok persze nem voltak teljesen védtelenek. A kirívó visszásságok ellen a kormányzónál panaszt lehetett emelni. Bécsben Jósika támogatta őket, maga Bach is közbelépett időnként. A belügyminiszter ugyanis szükségét érezte annak, hogy a magyar földbirtokosok és a kormány közötti rossz viszonyt kisebb engedményekkel próbálja javítani: „Habár a magyarok súlyosan vétkeztek is, mégis el kell jöjjön a megbékélés, a kiegyezés ideje... magyarokat is kell megnyernünk, mert csupán a szászokkal és románokkal együtt nem fogunk majd sokra menni.”* Másrészt a központi szervekben élt bizonyos részvét az erdélyi földesurakkal szemben az 1848–49-ben birtokaikat ért csapások miatt. A rebellis osztálynak tekintett magyar középbirtokosság gyengítését célzó politikai megkülönböztetés végül is csak 1856 után szűnt meg, amikor a megkegyelmezettek uralkodói utasításra ugyancsak részesülhettek kárpótlásban.
H. FRIEDJUNG. Österreich von 1848 bis 1860. 1. Stuttgart–Berlin 19082. 416.
Az úrbéres földek hozama mellett az 1858. szeptember 15-i pátens alapján kárpótlás illette a birtokosokat az elveszített egyházi dézsmáért is. A dézsmajövedelem eddig az evangélikus, katolikus és református – csak elvétve a két román – egyházat, valamint régi szerződések alapján a földesurak egy részét illette. Maguk a földesurak a dézsmát bonyolult bérleti rendszer alapján minden jobbágytól igyekeztek behajtani vallási helyzetük figyelembevétele nélkül. Az elsősorban a szász papság számára létfontosságú lelkészi tizedet 14611848-ban eltörölték, 1850-ben azonban újból kötelezővé tették, ami azután a román lakossággal újabb bonyodalmakhoz vezetett, hiszen a vallási egyenjogúság korában nem lehetett megkövetelni a szászföldi görögkeletiektől, hogy az evangélikus papság számára is adózzanak. A tized eltörlésének bevezetőjeként a szász papság még 1850-ben 200 ezer, a katolikus klérus 1852-ben 14 ezer, a református papság 1853-ban 73 ezer forint kárpótlási előleget kapott. Végül is 263 szász evangélikus eklézsia 5,2 millió forint kárpótláshoz jutott, a többi felekezet és az egyéni birtokosok csak a Bach-rendszer bukása után vehették kézhez járandóságukat. Az egyéni birtokosok számára a dézsmajövedelem utáni térítés számításának módját ráadásul úgy állapították meg, hogy a kárpótlási tőkének csupán a feléhez jutottak hozzá.
A kárpótlás bonyolult munkáját a belügyminiszter ellenőrzése alatt működő országos földteher-mentesítési bizottmány intézte Nagyszebenből, s vidéken helyi kirendeltségek segítették elő, hogy a jogosultságot és a járandóság mértékét megállapíthassa. 1854 novemberétől 1858-ig ezt a munkáját elvégezte, a továbbiakban a földteher-mentesítési pénzalap igazgatóságaként működött 1861. évi feloszlatásáig, amikor is örökségét a Főkormányszék különbizottsága vette át.
Az a kereken 70 millió forintnyi összeg, amelyet a tervek szerint még a 20. század elején is sorsolásra kerülő kötvényekkel törlesztgetett a kormány Erdély volt földesurainak, végső fokon nem az államkincstár, hanem az adózók összessége számára jelentett újabb terhet. 1848 törvényhozása a kincstári javakat, Erdélyben főleg a sóbányák jövedelmét remélte elégségesnek arra, hogy a földesuraknak járó kárpótlásból magára vállalt részt az állam kifizethesse. Az abszolutizmus ezzel szemben adóemelés útján teremtette elő a fedezetet. Az 1856. január 1-i pátens kimondotta, hogy az egyenes adókhoz (szükség esetén akár a közvetett adókhoz is) pótadót kell hozzászámítani. Az így született földteher-mentesítési pótadó – amit 1853 óta amúgy is fizettek már országszerte – 1856-ban minden egyenesadó-forint után 18 krajcárt, 1859-ben 37 krajcárt tett ki, a hatvanas években pedig ezt is jelentősen meghaladta.
A volt földesurakat valójában nem minden veszteségükért kárpótolták, hiszen nemcsak megfizetni, hanem kiszámítani sem lehetett megnyugtatóan, mit is élvezett addig szolgáltatás gyanánt. A kérdés már említett szakértője ezt így fogalmazta meg: „A szolgáltatások és kötelezettségek mértékét, legalábbis gyakorlatilag, csak a földbirtokos vagy az ő még mindenhatóbb ispánjának akarata szabta meg. A földteher-mentesítés következtében minden földesúri birtokosi állásból adódó jog, paraszti kötelezettség, adó és munkavégzés odaveszett, számos járandóság minden kárpótlás nélkül megszűnt, s az addig élvezettnek csak kis része került mérsékelt kárpótlás alá.”* Igaz, a feudális 1462kori végrehajtás (felügyelő, pandúr, úriszék) tetemes költségeitől is megszabadult.
J. GRIMM, Das Urbarialwesen in Siebenbürgen. Wien 1863. 155.
A földesúr számára eltűnt a biztos munkaerő nagy része, s ez ráadásul magával vonta a bérmunka árának megháromszorozódását. Adómentességének elvesztését ellensúlyozta a gabonaárak 1850 és 1855 közötti megkétszereződése, a földárak és a haszonbér megdrágulása. Az új viszonyok tőle is szigorúbb gazdálkodást követeltek, s ehhez jó ideig a feudális kényszer, vagy éppen az 1848–49. évi konfliktusok emlékeit őrző parasztságtól bérmunkát alig lehetett szerezni. A gyors beruházások tőkeszükségletét a fejletlen pénzpiac nem tudta kielégíteni, csupán magas kamatú váltóhitelhez lehetett jutni. A hirtelen változás, az alkalmazkodás személyi és tárgyi feltételeinek hiánya volt az egyik fő oka az erdélyi középbirtokosság gyors süllyedésének. Az átmenet éveiben a földesúri nagy- és középbirtok egy időre lehanyatlott, néha a parasztinál kezdetlegesebb gazdálkodási szinten állott.
